Londoni tévelygések (86.) Következő Eki lecke: Inkább te sírjál, mint én

A beköszöntő fotó a Science Museumban készült – erről még lesz szó a blogomban -, ahol egy kör alakú, sok tükörlapból összeállított műalkotásban gyönyörködhettünk. Vonzott a látványa…

Ha minden, amit Eki tesz, ha minden, amit kigondol, jó, akkor miért figyelne másokra? Netán, hogy mit mondanak a szülei?

Így fogalmaznám meg röviden, mit is akarok kifejteni példákkal illusztrálva.

Ülünk le ebédelni az asztalhoz. Dani a helyére, én is már a megszokott helyemre. Eki oda ront az asztalhoz.

Te nem ide ülsz -, pattog apjának -, te ide ülsz -, mutat egy másik székre.

Apja mit csinál? Beleegyezik.

Ok.

Jön anyja az asztalhoz, ő is leül a helyére:

Nem, te nem ide ülsz, majd én ülök oda.

Átrendezi a terepet úgy, hogy a szülők, mint valami birkák engednek egy szem fiúk szeszéjének. Itt nem az a probléma ebben a sztoriban, hogy ne tudnák a felnőttek megtenni akár öt percen belül: 5x is átüljenek egy másik helyre, hanem az, hogy egy alig négy éves gyerek, és már megmondja a felnőtteknek, mit tehetnek és mit nem.

Mindent megkérdeznek a fiútól, mindent. Ennek egyetlen következménye van: természetesen nemet mond, hiszen tiszta sor.

Eki, akarsz enni avokádos szendvicset? – Még szép, hogy nemet kapnak a felnőttek!

Így végképp csak édességet eszik, hiszen az ízletes számára. Neki ne mondja meg senki sem – legyen az apja, anyja vagy nagyanyja -, hogy mit egyen és mit nem. Értjük? És ebből mi következik? A gyerek szabja meg, mit egyen, tehát nem fogja megkapni a szükséges tápanyagokat – amelyekre már amúgy is vadászni kell, mint az őskorban az őseinknek, hogy valami csörtető nagyvadat levadásszanak az erdőben. Viszont egyet elérünk: a tartósítótól hemzsegő, túlcukrozott italok, következtében szinte csak káros anyagot küldenek be a gyomrukba.

Erről meg az jut eszembe, hogy este hét körül itt, Londonban még javában gyerekek szállják meg a játszótereket, családostól. Ilyen tájban kezdik magukba tömni: McDonald’s-os, chipses, mindenféle értéktelen eltömítő csemegéket. Utána pedig édes szirupokat döntenek le öblítésképpen. Ezt családostul teszik, tehát öreg és fiatal együtt…

A múltkor jó sokat időztünk az 1857-ben alapított Science Museum-ban, ahol a gyerekek tényleg kiélhetik azon ősi vágyukat, hogy forgassák a kereket, húzzák-vonják, nyúzzák a különböző tárgyakat, mert itt nem mondja a teremőr – persze nem is volt belőlük egy sem -, a kiállítási tárgyakhoz nem szabad hozzá nyúlni! Hihetetlen sok család fordul meg itt naponta. Belépőjegyet csak időszaki kiállítás alkalmával szednek.

Nagyon szimpatikusnak tartottam, hogy egy fél órás előadásra be lehetett ülni mindenkinek, hogy részletesen megtanuljuk, hogyan kell elkészíteni a molotov koktélt. A főleg tíz év alatti közönségből kitűnt kettő, 16-17 év körüli, csupa-figyelem fiatalember is. Igen, erre van szüksége a felnövekvő ifjúságnak. Az életkörülmények romlásával nem árt, ha megtanulják, hogyan lehet kimutatni hatékonyan elégedetlenségüket a kormány intézkedéseivel szemben.

Hatalmas nagy a kínálat a különböző kicsi és nagy, múlt századbeli eszközökből, amelyeknek nagy részét igen behatóan tudják tanulmányozni a lurkók. Ilyenkor arra gondolok, hogy miért nem fiúnak születtem? Akkor mennyire élveztem volna, hogy a szüleimmel fél napot itt töltünk? Mint nagyszülő azonban egy-két óra után halálosan fáradtnak éreztem magam.

Öt-hat órás múzeumi tartózkodás után kissé megéhezett Eki, mert reggel is nemet mondott valami általam kínált ételnek.

Jó -, mondom neki békésen -, akkor nem eszel semmit. Érdekes, beleegyezett Eki, mert neki egyetlen dolog lebegett a szeme előtt: NEM-et mondhatott.

Szóval, amit vittem szendvicset, és felajánlottam útközben, persze arra is nemet mondott. Én pedig azt mondtam neki, nem baj, mert akkor több marad nekem. Meg is ettem nyugodt szívvel, ha nem, hát, nem. Tehát minden kétséget kizáróan éhes volt Eki.

Haza érkeztünk, Krisztina rögtön gyümölcs turmixot készített mandulatejjel. Finom volt, talán még mézet is bele tett. Ezzel nincs semmi baj. Csak két sebből vérzik a történet:

evés előtt legalább fél órával folyadékot már nem viszünk be,
ha eltömítjük a gyermek bendőjét, félő, hogy hamis képzete támad: ő nem is olyan éhes.

Na, itt újabb érdekes probléma ötlött fel bennem: este Eki – gondolom, így lehet sok gyereknél is -, hogy ne kelljen lefeküdni, mindent kitalál. Többek között azt, hogy ő éhes. Mit csinál a mama? Mennek a konyhába, és a gyermek el kezdi ugráltatni a mamáját késő este, hogy mit adjon neki. Valamelyik este – már valójában lefeküdt – kijött a fiú gyermek a konyhába, éppen mosogattam, és kért kaját.

Amikor evés-idő volt, direkt mondtam, hogy MOST VAN ITT AZ IDEJE az evésnek, később már nem kapsz. Nem mondhatod, hogy nem szóltam. Ebből következően visszafordítottam a fiatal urat a szobájába.

Amikor tényleg iszonyú hőség gyötört bennünket, a térdig érő gatyájához mindig ragaszkodott Eki. Egyszer csak kitalálta, hogy nem veszi fel, hiába hűlt már le a levegő. Kíváncsi vagyok, meddig nem veszi fel? És tényleg hagyni kell? A gyerek tudja, hogy mit vegyen fel, és mit nem? És mikor? Ha ez így halad, már öt évesen a parlamentben a helyük, hiszen ők mindent tudnak, akár a felnőttek! Sőt!

Daniék kéglije egy felső szinten van. Ők laknak itt egyedül. A teraszon kerítés véd bennünket a leeséstől, de mint minden gyerek, szeretné megdönteni a rekordot hülyeségből.

Elmentek a szülők a kis Lucy-val dolgukat intézni, addig mi ketten maradtunk. Eki felállt a korláthoz, és persze több ízben elhangzott általam:

Veszélyes! Ne csináld!

Természetesen a kis unokám csak felállt a szélére. Ezt eljátszottuk néhányszor. Nem kell nekem több, felmértem, a gyerekek mi mindenre képesek, tehát én nem vállalhatom fel, hogy miattam egy rossz sztori részesévé váljunk. Ez már talán a 4. figyelmeztetés után történt, amikor kitört belőlem a vulkán. Megragadtam a kis unokámat, és szó szerint bedobtam a szőnyegre. Közben boszorkány szavakat használtam. Persze nem kötöm az orrotokat, mik voltak ezek.

Íme, erre a szőnyegre sikerült a gyermeknek beszánkáznia gyors ütemben általam. Mint látható, két lépcsőnyi mélységről van szó:

Természetesen a kis unokám visított, „férfiúi hiúsága” vérig sértve.

Én pedig kifejtettem az én igazságomat:

Inkább te sírj, Eki, mint én! Mert ha én sírok, akkor már nagyon nagy baj van. – Majd folytattam, miközben Eki a könnyeivel küszködött és üvöltött -, nézd meg, Eki, milyen „borzasztó” magasról estél le, látod? És mennyire kétségbe vagy esve, pedig csak pár centiméterről van szó. Mi történne, ha onnan esnél le, emelet magasságából? Szerinted? Szóval: inkább te üvöltsél, mint én.
El fogom mondani a mamának, hogy mi történt!
Nagyon helyes, mondd csak el, de részletesen, és azt is hogy hiába kértelek, te továbbra sem fogadtál szót.

Természetesen, amikor a szülők megjöttek, Eki nem mondott semmit sem, pedig árulkodni szokott. Tehát úgy látszik, látott valami igazság morzsát az én térfelemen.

A gyereknél van a tévékészülék szabályozója: „a gyerek tudja, mit csinál”. Ebből újabb problémák adódnak. Ezt végül is apja, Dániel akkor unta meg, amikor ki-be kapcsolgatta a drága készüléket gyors egymás-utánban. El lehet képzelni, milyen jót tesz ez.

Tehát akinél a szabályozó, az a király! Ezt a szabályt már egész pici korában megtanulta Eki. Így hamar magáévá tette a nagyfőnök szerepet. Mit enged a többieknek is, mi menjen a tévében? Majd ő megmondja az alig négy évével. Még az a szerencse, hogy nem szeret tévét nézni. A tévében olyan műsorokat láthatnak a kis apróságok, ahol örökmozgásos, idegbajos, rángásos, csámpás, hályas gyerekek idétlenkednek, durváskodnak egymással. Végül is ezekből tényleg tanulni lehet elég sok, értelmes dolgot. És akkor csodálkozunk, hogy mit látni a játszótéren? Az idősebb, erősebb gyerek szépen el kezdi csépelni a gyengébbet. (Persze ez egy ős szokás.)

A játszóterek jók, bárhová is mentünk, tényleg igényesek, ezzel semmi baj. Viszont ezeket a csúszdatornyokat – máshogy nem tudom leírni – úgy gyártják le, többször tapasztaltam -, hogy a szülő lentről nem tudja figyelemmel kísérni, mi is történik a kis süvölvénnyel fent, a toronyban. A másik oldalról semmit sem látni. Láttam olyan „csúzda tornyot”, amelyet bármely irányból is figyeled, akkor sem érzékeled, hogy mi folyik oda fent:

Tegnap jó formában voltam, mert lentről figyeltem fölfelé, és látom ám, hogy egy kis pernahajder kezdi püfölni unokám hátát. Mint a majom, felmásztam a háló létrán, és a támadó srác érzékelhette, még ha nem is értett meg mindent átkaimból, hogy baromi sürgősen el kell húznia a csíkot. „Anyád!” -, gondoltam magamban.

Sajnos az egymás iránti érzéketlenség teljesen elfogadott és – mondhatom – törvényszerű. A helyszín még mindig a játszótér, bejön vagy inkább becsoszog a képbe egy mankóval egy idősebb, néger hölgy. Egy mozgássérült, négy év körüli fiú, egy 7 év körüli szintén fiú és egy 5-6 év körüli srác tartozik hozzá. Kéri az 5-6 éves unokát, hogy ne menjen el, hiszen még alig jöttek, de a srác nagy duzzogva már megy.

Láttam, hogy a nagymama – még ha szárnyakat is bontott volna -, nem tud a srác nyomába szegődni. Utána vetettem magamat a szökevénynek, és nyomatékosan megkértem, hogy kotródjon vissza a nagymamájához, aki végül is „engedett” kérésemnek.

Mi, Ekivel átmentünk a közvetlen szomszédságban levő, másik játszóhelyre. Letelepedtem egy padra, és onnan szemlélődtem. Oda jött hozzám a legidősebb gyerek, és megköszönte, amit értük tettem. Amikor elmeséltem ezt a sztorit a fiamnak, azt mondta:

Itt nem divat beleszólni mások életébe.
Engem ez nem érdekel, hogy mi divat, mi nem, inkább az, hogy észre kell venni, ha segítségére lehetünk másoknak.

Adjatok a madaraknak vizet! Ne sajnáljátok tőlük!

Észre kell végre azt is venni, hogy nemcsak az embereknek rosszabb ez a nagy szárazság rövid és hosszú távon, hanem a természetnek is. Danival egy ismerősünkhöz mentünk, és egy szimpatikus hölgyet láttam, ahogy a kerítésre felfutott növényt nyesegette. Oda mentem, és megkérdeztem tőle:

Szokott adni a madaraknak vizet? Mert ők is nagyon szenvednek a szokatlan szárazságtól.
Jó ötlet -, mondta a fiatal hölgy. És láttam rajta, hogy megfogadja tanácsomat.
Mert tudod -, mondtam lelkesen -, van nekem otthon, Magyarországon egy kertem, ott két helyen is kiteszek vizet az állatoknak.

Titeket is arra kérlek, hogy tegyetek ki az ablakotokba, a bokrok aljába tálka vizet, és addig pótoljátok vissza, amíg az esőzés feleslegessé nem teszi. Itt, Londonban is ezt teszem. Láttam is egy madarat, ahogy jó ízűen fürdött a kitett vízben.