Bekövetkezett, amitől mindig is féltem. Hiába, na, az ember bevonzza, amin agyal. Ezt tudjuk. Ám miképpen lehetséges, hogy csak a negatív dolgok esetében igaz ez az állítás? Ha valami jót szeretnénk bevonzani, azt leshetjük!

A város minden pontján feltűnő délszaki növényeket irigylem tőlük!

Szóval elmentem futni. A fő utakat eleve kizárom a hatalmas nyüzsgés és kipufogó gáz miatt. Már harmadszor caplattam a „kitaposott” ösvényen, és megszállt a kisördög. Kíváncsi voltam, hogy ha egy kis kanyart teszek, arra felé vajon mit látok? És mivel szigorúan csak mellékutakon futok, ez a kis eltérés lett a vesztem.

Egyszer csak azt érzékelem, hogy a terep egyáltalán nem ismerős. Nagyon nem okay, nagyon nem! A probléma többek között az volt, hogy aránylag pucéran öltöztem fel az időjárási körülményekhez és az emberek öltözködéséhez képest. Természetesen, hiszen nem az aggok találkozó helyére siettem.

Kis menyem készítette a fotót a nagy tévelygésem után. Egyrészt lehet látni a képen, hogy tökéletesen rossz arányaiban. Érdektelen részletektől hemzseg, másrészt egy másik hibára is utal. Amikor készülődtem, hogy utazom, jellemző módon az utolsó percekben kezdtem pakolni. Jó párszor kellett ki-be csomagolnom, mert meghaladta a megengedett 15 kilogramot a csomagom, ezért néhány fontos dolgomat otthon hagytam, mint például a futó szerkómat:

Leálltam, és megbeszéltem magammal az útirányt. Ám húsz perc múlva ugyanazon a helyen lyukadtam ki, mint ahol voltam. Ekkor egy másik irányt vettem, de már kezdtem bepöccenni. Egy pici aggódás is volt a tekintetemben. Ha valaki belenézett volna a szemembe, biztos, hogy feltűnt volna a rece hártyám sarkában ez a kis bizonytalanság.

Acél-szürke – mivel esős idő volt – színű szemem most nem váltott át zöldes-kékre. Ezt arra az érkezési pontra tartogatta, amikor végre képben lehetek.

Tülekedő forgalomba vetettem magam, gondoltam, előbb-utóbb csak kiigazodom a város ezen pontján. Két rendőr állt a sarkon, két, kis aszalt szilva jellegű, egy férfi és egy nő. Mint a dzsedi lovagok, sárga, foszforeszkáló biztonsági mellénnyel megspékelve.

Ha nem is így néztek ki az „én rendőreim”, de kb:

Oda mentem hozzájuk, és megkértem őket, hogy segítsenek.

– Hová szeretne eljutni? -, kérdezte Pöttöm Panna csillogó szemekkel. A férfi nem is látott meg szerintem. A messzeséget fürkészte. Lehet, hogy a földijeinek a jöttét leste.

– Az Old streetre -, válaszoltam nagy peckesen.

– Igen? -, válaszolta Pöttöm Panna. – Ez itt az Old street! -, és mutatta a nem messze látható utca táblát.

– Látom -, válaszoltam, de akkor sem mondtam le arról, hogy haza jussak. – Én is az Old streeten lakom, de az nem fő utca.

– Én ilyet nem ismerek -, válaszolta Pöttöm Panna.

Újabb kísérletet tettem emígyen:

– Akkor merre mennek a 48-as és a 8-as buszok?

Pöttöm Panna megmutatta nekem az irányt.

– Thank you! -, válaszoltam boldogan, és tovább hömpölyögtem a tömeggel, tele reményekkel.

Soha nem láttam különösebben rendőröket annak előtte, de most minden utca sarkon láttam két darabot belőlük. Szerintem tudták, hogy Simon Mara keresi a hazafelé vezető utat, és hátha eligazítást kér majd tőlük.

A mi utcánk: Old Nichol