Budapesten, a Kopaszi-gát felfedezése nagy élmény volt számomra, valószínűleg azért, mert nem sok reményt fűztem az egészhez. Én csak annak örültem, hogy mi, hárman: Erika és Jutka meg jó magam egy jót fogunk beszélgetni…
Tegnapelőtt volt a környezetvédelmi világnap, bár nálam egyfolytában az van. Sok minden jellemző rám, csak az nem, hogy tehetetlen lennék. Megyek haza a ráckevei
Az élet olyan, mint egy hullámvasút. Amikor már azt hiszem, hogy egyenesbe jöttem végre, akkor mindig valami olyasmi történik, ami felesleges és elkeserítő.
Mindig így szokott lenni. Először az ember azt hiszi, hogy jó lesz úgy, ahogy a történés bodrozódik. Nincs semmi probléma. Ez viszont nem igaz, tudnunk kellene, ez egy önámítás. Mindjárt felvázolom, miért mondom ezt.
És képzeljétek el, már majdnem elaludtam, épp egy jó kis testhez álló bébi pózt találtam meg, nagyot sóhajtottam, mint amikor a kezünkben tartott pitypangot fújjuk el, hallom, hogy…
Ennek a fotónak az a jelentősége, hogy kedvenc, vásott unokám, Eki kattintotta el szülinapjára kapott fényképezőgépével. Meg kell becsülni, mert ekkor azon ritka pillanatok egyikét
Nem mostanában, 2025 márciusában voltam Bécsben négy napot, de hallgattam arról, mint a sír, pedig volt tanulsága. Kivonatoztam – akár a nagyok – az osztrák fővárosba, és ott sikerült magunkat összehozni Danival, Krisztával, kis menyemmel és még a két és fél gyerekkel.
Eljött a hétfő, és én megint boldogan szökdécselve hagytam el otthonomat, férjem szigorú fennhatósági körzetét, ahol minden félrenyúlásnak, törött cserépnek, hazai pálya ideiglenes elhagyásának komoly következményei lehetnek…
A feszültség bennünk egyre csak nő, összeadódik, de valahol ki kell jönnie, mert ha nem, mi megyünk a levesbe.
Megfigyeltem, fiatalon (40-50-60 évesen) használtam nagyon halványan egy kis make-up-ot, 71 évesen már semmit. De a téma más: Eki, legnagyobb unokám miképpen próbál túljárni az eszünkön, miképpen készíti ki a népet maga körül.
