Londoni tévelygések (81.) Megint London, vagy a javíthatatlan lesipuskás

(2022. 07. 05.) Meglepő, hogy egyelőre semmi izgalom. Tök nyugalom, nincs tolongás. Szinte ez már gyanús! Ezt akkor állapítottam meg magamban némi gyanakvással, amikor már órák óta szívtam a Budapest Liszt Ferenc Repülőtér levegőjét, ahol feltűnően normál-szerűnek tűnt még a levegő összetétele is. Senki nem hangoskodott, nem dobta el a szemetét, kedves és bájos volt. Most nem akartak megfagyasztani, jégkockát csinálni belőlünk, mint ahogy mindig is tapasztaltam. Az utasok rövid kis gatyácskákban, szoknyácskában flangáltak, és lesték a kijelző táblán, mikor, ill. melyik kapu nyílik meg az ő repülőgépükhöz.

Az átvilágítási procedúra is teljesen simán zajlott le. Felettébb gyanús! Nem akartak bevilágítani még oda is… Nem kellett levennem a cipőmet, nem térítették el a táskámat. Semmi!

Amikor már a parfümök, Boss és társaihoz érkeztem – az illatszerek illata megcsapta orromat -, egy kicsit fellélegeztem. Elégedetten állapítottam meg magamban, hogy amióta Ráckevére tettem át székhelyemet, egyre kevésbé érdekelnek az illatszerek. Ha elmegyek a városba, eszembe sem jut valami kölnit a fülem mögé fújni. Szerintem, ha valakinek tisztaság illata van, annál több nem is kell.

(Erről az illat témáról jut eszembe – nem ide illően: evezünk a sárkányhajóban többed-magunkkal, és az előttem ülő otthon befújta magát valamivel. És persze állandóan érzem ezt a szagot, direkt mondom, hogy szag, nem illat. Gyakorlatilag rám oktrojálja az ő ízlés-világát. Persze nem tudok felállni és arrébb menni… Az én ízlés-világom elsősorban a természetes illatok, ami nem kerül pénzbe, és senkit sem irritál.)

Várakozás közben:

Még két órám van a gate megnyitásáig, amikor tudjuk, hogy hová is kell mennünk, hogy a repülőgépre végre felszállhassunk. Persze a gyakorlott utazó semminek sem dől be, hiszen bármi, bármikor megtörténhet, még akkor is, amikor annyira zökkenőmentesen történnek a dolgok, mint most.

Viszont ahhoz, hogy végleg sikerüljön a repülőgép lépcsőin feljutni, még egy megmérettetés vár ránk. Miután megtudtuk, hogy melyik kapunál kell várakoznunk, irataink ellenőrzéséhez kell végig préselnünk magunkat egy hosszan kígyózó soron. Ez azért nem fair velünk szemben, mert hiába megyünk oda jóval több órával a becsekkolásig, a gate megnyitásával egyszerre zúdul a nép a végső ellenőrző ponthoz, ám ott feltorlódik az utazni vágyó tömeg. Aki pedig, mint az alábbi képen is látható, mozgásában igen csak korlátozott, és alig tud vánszorogni is, rohanni végkép nem tud. Így a kevésbé egészséges embereknél kétséges – pláne, ha a gépe a menetrendnek megfelelően indul el – , hogy időre át tudja magát verekedni a hosszú, oda-vissza kanyargó soron át.

Ez a hölgy csak araszolva tudott előre haladni. Nagyon sajnáltam szegényt:

A régebbi rendszer sokkal ember-barátibbnak tűnik, hiszen az elején kellett az iratokat ellenőriztetni, és utána már csak a gate megnyitását kellett várni. További tortúrára nem kellett számítani.

A karám viszont dugig. A karámon azt értem, hogy végig mentünk a különböző ellenőrzési pontokon, és már arra várunk közvetlenül, hogy felengedjenek a repülőgépre. Már 40 perc késésben vagyunk, de egyáltalán nem izgat bennünket ez a téma, hiszen annak is irtóra örülünk, ha a járatot nem törlik, mint ahogy már többször hallottuk mostanában ilyen sztorikról. Nem intéztek ellenünk PCR teszt-támadást, nem kellett maszkot viselni a gépen. Hüm… Természetesen néhányan mindig vannak, akik biztos, ami biztos, felveszik a maszkot.

Na, ugye -, mondtam magamnak. Alig van hely, ahová letelepedhetnék -, ez csak a szokásos károgások egyike, amit magamnak intéztem, hiszen örüljünk, ha épségben megérkezünk Londonba. Itt fedeztem fel azt a két hölgyet – a beköszöntő fotón láthatjátok az egyiket -, akiknek a szerelése nagyon tetszett, és mindenféleképpen szerettem volna őket lefotózni.

Erre végül is a legutolsó fázisban került sor, amikor legalább fél órát vártunk a lefelé lejtő folyosón, ahol a bőröndöm állandóan el akart gurulni. Unatkoztam egyrészt, másrészt imádok karaktereket fotózni, mivel érdekelnek az emberek. És persze az egyik szuper szerkóban levő hölgy rám kérdezett, hogy miért fotózom le őket?

Nagyon tetszik a szerelésetek, és a szépet meg kell mutatni az embereknek, nem csak rossz hírekkel tömni a fejüket.
Meg kellett volna azonban kérdezni, hogy adunk-e rá engedélyt -, válaszolta a fenti fotón látható hölgy.
Oké -, reagáltam. – Akkor most megkérdezem tőletek utólag, lefotózhatlak-e benneteket.
Nem. És kérlek, hogy töröld le a rólunk készített fotókat.
Rendben. – Kérésüknek megfelelően cselekedtem.

Ekkor oda mentem hozzájuk, és azt mondtam:

Nézz csak körül, nem gyakori, hogy ilyen dekoratív, ízléses nőket látok útközben. Egyszerűen vonzott a téma.

A magasabb hölgy megenyhült gondolat-menetemen, és megengedte, hogy készítsek róluk fotót. És valóban készítettem. Sőt, messengeren át is fogom küldeni ezeket nekik, ám egyelőre a Facebook folyamatosan, hetek óta letilt a fiókomból.

Meg kell jegyezni, elég teátrálisan zajlott le ez az esemény, így érthetően kérdeztem meg ezt a hölgyet is, hogy megengedi-e a fotó készítését. Őt pld. egyáltalán nem érdekelte a téma, hiszen vajon akkor mi történik? Semmi.

(Most lehet, hogy ismétlem magamat, hogy mennyire fontos a személyiségi jogok betartása, ám sok országban nem csinálnak abból gondot, hogy a testünkkel már a politikusok akarnak rendelkezni – mint valami földes urak -, és ők határozzák meg, hogy miképpen védekezzünk a egészségünket érő, globális támadások ellen. Ebben, az igen, életbe vágóan fontos kérdésben – ami igen csak a személyiségi jogok csúcsra járatása – viszont a betegségek kivédése esetén már teljesen lényegtelen, hogy mit követelne meg a személyiségi jogok betartása. Furcsa világban élünk, Gyerekek!)

Íme, amikor a folyosó elnyel bennünket egyszer csak – na, és egy nő megjelenik a színen:

A hívogató folyosó:

Egy kis egyveleg – amely bánatos kísérletezés a YouTube eszén túljárni. Ugyanis a YouTube teljes erejével tiltakozik a rövid videók ellen. Sajnos a blogomba pedig csak a YouTube-n keresztül tölthetek fel bármillyen videót: