Londoni tévelygések (34.) Az önműködő vécéöblítő

(A beköszöntő fotón egy jellegzetes sarki kocsma képével csalogatlak be benneteket, hogy kényelmesen foglaljatok helyet nálam.)

Tulajdonképpen több dolog gomolyog bennem. Tudatában vagyok, hogy Londonban ütöttem fel a sátramat pár hétre, tehát nem olyan sz@r a helyzetem. Mondhatnám: irigylésre méltó. És mégis a kis kritikus szellemem előbukkan innen is, onnan is.

Elterelem azonban a figyelmeteket először általános intelmekkel, majd egy kicsit konkrétumokba is belegabalyodok.

Tehát tartsatok velem, mint mindig!

Ha valaki Angliát tűzi ki úti célul, jó, ha egy-két, életmentő jelenségre még ideje korán felfigyel. Jó, ha tudja, merre nézzen, mikor lelép a járdáról, mert ha a megszokott irányból, balról lesi a feléje rohanó járműveket… Rögzítse be tudatába, hogy a jóindulatú angoloknál jobbról lökhetik hanyatt az autó jobb oldalán vezető, lojális angolok.

Megfigyeltem, hogy mi, gyalogosokat jó pár forgalmas helyen – mondhatni – páriaként kezelnek. Hihetetlen fineszes nyúlként kell átcsusszannunk a lüktető forgalomban a másik oldalra. Ehhez nagy segítséget nyújt, ha a magabiztosan mozgó angolokat utánozzuk le és nem egyénieskedünk.

Nem akkor mennek át a másik oldalra, ha zöld nekik, hanem amikor úgy ítélik meg, hogy pont alkalmas átkelniük. Ez nagy különbség.

 

Pl. a Marble Arch-nál sincs közlekedési lámpa a mi védelmünkben. Másrészt pedig ha zöldet kapunk, a bekanyarodó autók egyáltalán nem veszik figyelembe a kijelölt átkelőn igyekvő embereket. Itt a gyalogosnak kell igen szemfülesnek lennie, ha nem szeretné megtapasztalni testközelben, milyen is az angol egészségügy, ha keresztezi útját egy bekanyarodó autó.

Jobb, ha mihamarabb rögzíted és nem kevered össze a PUSH (tol) és a PULL (húz) szavakat, mert az ajtóknál hülyének néznek a felesleges erőlködésed miatt.

Hamar rájössz, hogy lehetőleg olyan toalettbe veszed be magad, ahol a vécé automatikusan öblít, amennyiben érzékeli, hogy akár csak egy tol pihe bele esik. Na, nem azért, mert derogálna lehúzni magam után a vécét. Nem. A probléma azon nő társaimmal van, akik nem éreznek rá, mi feladatuk akad, ha elvégezték ügyes-bajos dolgukat. (Nem tudom, a férfiaknál mi a helyzet, mivel még nem néztem körül ott. Nem is szándékozom.)

Ha Londonban tartózkodom, korszerűtlennek tűnik azon beidegződésem, hogy a szemetet automatikusan felszedjem mások után a földről. Amennyiben jó formában vagyok, mindezt kis előadással fűszerezem a figyelmes hallgatóságnak címezve. Teszem ezt rendszeresen az én kis „falumban”, Budapesten. Itt, Londonban még csak vendégmunkásnak sem minősülök, és ehhez tartom magam.

Ebbe a templomba már régóta be akartam kukkantani, de mindig rosszkor mentem. Most végre beljebb merészkedtem, és felölthettem magamra a belső áhítat kabátját.

A videók az élet egy kis töredékét örökítik meg, értékük csak az idő múlásával nő és nő. Az utókor mindenféleképpen azt fogja ránk mondani, hogy de furán gondolkodtak az őseik…

 

Komorak a falak, mint ahogy azt akarják egyesek elhitetni velünk, hogy az egész élet arról kell, hogy szóljon: mi nekünk csak sötétben tapogatódzás juthat osztályrészül. Tudjátok már, hogy erre milyen kézjelet biggyesztenék ide. Most viszont még csak Isten házánál tartunk.

A büszke falak, acél hittel:

Mindig elgondolkodom, mint pld. most is, hogy mennyire nagy mennyiségű szóhalmazzal tömhetem a fejeteket, de úgy döntöttem, hogy most itt abba hagyom, és szép jó éjszakát kívánok nektek:

Már évekkel ezelőtt elkezdődött ez a sorozat, a Londoni tévelygések – remélem – sokak örömére:

 

A Londoni tévelygések sorozat kedvelői megtudhatják, milyen az élet Londonban: 

https://simonmara.com/category/london/

Ha barangolni akarsz a blogom lankáin, megteheted!

INSTAGRAM: simonmara54

(melyet ritkán látogatok)

 

Cikkajánló

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük