A holdtöltéhez egy ifjúkori élmény fűződik, amely mélyen beégette magát az emlékezetembe. És csak jó pár év múlva írtam róla verset. Ime:

Érzelemrészvények I. kötetemből:

HOLDÖLELŐ SZERETŐ

(tini élmény)

Mondd, volt már dolgod holdkórossal,

de olyan igazi fényharcossal? Amikor

oly erős a holdtölte, hogy lényében

az mindent betölte? Szétözönlik

zsigereiben a vágy a sötét fény iránt.

Ilyenkor a helyét nem

találja, a nappal

emlékeit a pincébe hányja.

Hiába zárod a szobába, kulcslyukon

csusszan ki lágy teste a szélcsendes

éjszakába.

Beáll lelkébe a nagy változás,

az áramszünetvarázs, az őrület, a bűvölet,

amely arra serkenti minden ízét, hogy

eszelősen megkettőzze erejét.

A szent cél érdekében – ha kell –

megtagadja anyját és apját.

Átúszná egy szuszra az örvénylő óceánt!

Megtanulna vízen járni, a háborgó

istenekkel megvívná a végső csatát.

Aláfeküdne a vágtató paripáknak,

mert az akarás legyőz minden akadályt.

Mint a győztes hadvezér sátrába

a lehajtott fejű, pihegő szende,

úgy lopózik halkan a fény az ő szívébe.

Megáll az ész! Te lány, hová mész?

Nem szab lépteinek határt a csillagos ég.

Célja a sejtelmes jövés-menés.

Számára nincs menekvés.

A Hold

gyermekének az kell, miből oly kevés.

De abból kijár neki a sok szenvedés.

Megelégszik a kimerülő zseblámpa

pislogó fényével, csak karcsú teste

végre egyesülhessen a Hold élével.

Őzike alakja gyengeségét, legfeljebb

gyengédségét sugallja, de hogy

áttetsző lényével uralja?!

Ne becsüld alá földöntúli hatalmát,

mert ő a sötét-fátyol hercegnő,

és már látod is, mily kecsesen

lejti e légies nő a Holdfény-keringőt.

Csillogó fekete, hosszú haja kerekded

vállára omolva, bőre fehér

márványának méltó keretet ad.

Benne kicsiny fény motoszkál,

hálóingén átsüt lánysága,

melle halmának feszülő zsiványsága.

Lehetetlent súroló érintése szikrázó

jégcsaphegyek. Mélykék szemét

a tengerben merítkező Nap vörös

sikátora szegélyezi. Seprű szempillája

rezzenéstelen.

Meredten rád néz,

pedig nem lát téged. Mimikátlan

orcájától kiráz nyáron is a hideg.

Tőle bármit kérdezel, gyermeki

őszinteséggel felel. Szépen formázza

a szavakat, de mintha egy szellem

tárná ki a síron túli falakat.

Kölcsönkapott delejes tekintete

a földhöz ragaszt. Áthatol rajtad,

mint a hegedű szerelmes dallama a

bezárt szemhéjú zsalugáter alatt.

Térj ki előle! Hozzá nem érhetsz!

Kérlek, fel ne ébreszd!

Összerogyna, mint egy rongybaba,

remegő karjaidban.

Esküdj meg, nem teszed!

Inkább levágod kezed!

Másnap, mikor a Nap felkel,

ugyanúgy cselekszik, mint én vagy te.

És ha rákérdezel, emlékszik-e,

mi történt vele a múlt éjjel,

nincs rá felelet.

Ám tudva tudja: lelke barázdáiban

rakódnak a befelé sikoltó könnyek.

És azokra újabbak és újabbak

jönnek, míg mindent el nem söpörnek.

(A vers az Érzelemrészvények 1. kötetből származik, költő: Simon Mara)