Ma borongó, derengő hangulatom volt egész nap, nem volt semmihez úgy, Isten igazából kedvem. Jó, elmentünk biciklivel Lacival. Egy testhez álló, tíz kilométeres túrát vágtunk le, az szuper volt. A szél majd letaszított a kerékpárról, de élvezem, ha bírkózhatok. Akár ha széllel vagy más egyébbel… Így tehát egy újabb verssel örvendeztetlek meg benneteket (vagy nem).

Nekem szegezték a kérdést többen,
Verseim miképpen születnek bennem?
Csak úgy – felelem. Vagy még sem?

Amikor nyálkás a kupolás torony,
csúszik szinte minden,
Véremet a kis rezsómon felpezsdítem,
S érzem, legbelül lüktet az embrió
Gyermek még félkészen.
A rigmusok többek között
Ilyenkor születnek.

Kissé fellengzősen kihordom őket,
S egy perc alatt utolér a kilencedik hónap,
Irány a klaviatúrás szülészet.

Sötétség hátamban,
Köd előttem,
Mellettem senki sem.
Amikor a csillagok nem túlóráznak
Szemrehányóan odafenn,
A Hold nem blokkol denevér
Szárnyával a gyárudvar kapujánál
Bent.

Bármelyik percben rám ronthat
Az ihlet, mint ávósok anno sok-sok
Embert ismeretlen helyre cipeltek,
Félálomban ferliaszt egy verselem,

S követeli jussát, mint egy
Hisztis gyermek,
„Engem örökítsél meg”
Most vagy sohasem, s az ötletsort
Papírra vetem, amíg dereng,
Hogy a múlt miért úgy?
A jelen miért nem?
S hogyan alakulhat
Az abszurd jövőképem.

S egy csiszolt kő alatt
Ott lapul majd minden.

(Költő: Simon Mara, az Érzelemrészvények 2. kötetéből származikez a vers)