Vers: OLY ISMERŐSEN TEKEREG...

Nem mondom, hogy nem kell oda figyelni erre a versre. Vajon, mit akar mondani ezzel a verssel a KÖLTŐNŐ! – azaz én! Figyelni kell az alanyt, az állítmányt, a körmönfont fordulatokat! És az a sok megszemélyesítés!!! Igazi, veretes, depresszív vers!

OLY ISMERŐSEN TEKEREG…

…a napsütötte hegyről lefele
a Lemondás könnytekercse,
mint a tévéreklámban a vécépapír-
gombolyító Kreptománia

erkélyjelenet, felbukkan minden
porlepte kanyarban a Belső Gyötrődés
vadmandula íze, mint két, mindenben
egyező ikertestvér, kart karba öltve.

A centrifugális erő a fúga falára felken,
nagy egyetértésben ők, ketten (egymástól
megcsömörlötten?) vagy annál jóval
többen megcsavarják belső gumi-
köpenyem és mint az utolsó úti morzsát
a vándortarisznyából kirázzák
földi gyönyörre szomjazó lelkem.

Hányszor felültem vak rémülettel
szememben, izzadt lepedőmről
felemelkedve hánytatós
ringlispilre, mely forog veszettül
egyre csak körbe (vicsorító
fogazatú mázas lovon repít a kín),
és ami a legszebb: felültem
én oly sok férfinak és nőnek…

Ismerős ez a zöld, kocsonyás
folyam, szinte bosszant, hogy
megint itt e nyomasztó érzés,
lihegve percnyi pontosan,
Mara-illatos nyomomban.

Akár a többször kikosarazott
leendő vőlegény, kaparja torkom,
ajtómon kezdetben halkan matat,
ám nemsokára amolyan bénisen,
a zár nyelvét kirántva „kopogtat”.
Megsütné küszöbömön szerény
ebédjét, mely nem más,
mint gipszkása kőlepény.

Kérte a lódarázs, hogy a Bánat
egyesüljön velem, mint a ház
falához utólag biggyesztett
bádog garázs. (A szexet
másképpen képzelem.)
Keresheti az egész tisztes
hivatal, hol van a toldási
engedély! Úgy érzem,
nem vagyok más, mint
porrá zúzott őrlemény,
menekülő, körözött egyén.

És mekkora igazság bontogatja
gyűrt, tízezres markát,
mert a jó közérzet közönséges,
piszkos-fehér kötényes, mélyhütőből
többször kivett, agyonvizezett
párizsit kimérő, kíméletlen
közértesként benyújtja a számlát.