(Elöljáróban csak annyit, nem kell törnötök a fejeteket, hogy mit szerettem volna mondani ezzel a verssel. A képlet igen egyszerű: állatira magam alatt voltam. És nem nagyon kíméltem magamat. Ha nem akarsz depi lenni, inkább ne olvasd el!)

Úgy zizeg a lelkem, mint egy lezuhanni készülő,

Lottyadt, lére érett, pilótamentes szilvaszem,

Amely teljesen gallyra ment.

Csak azért nem zúg lefelé mélyrepülésben

Fejét elvesztve, mert belehalna belső sérüléseibe,

Hogy visszavonhatatlanul mindennek vége.

Tehát egyelőre kapaszkodik halálra váltan

A  kis dőre a görcsös ágak zenéjébe. Nem bízik

Istenben, sem magában, pláne másban, hogy

Magvaváló társai netán elkapják odalent.

Hé, Ti, fent! Ne lépjetek lilára érlelt, eres

Kezemre! Na jó, megadom magam. Tessék,

Tegyetek tönkre. Tapossatok rá védtelen

Csuklómra, akár a rohadt tökre.

Az utolsó szó jogán szabadna mégis kérdeznem:

Ki simítja le csonthéjas szemhéjam?

Ki zárja össze fuldokló kiáltásba merevedett

Szederjes ajkam?

Ki teríti alám rugós bugylibicskás, zörgő

Csontokkal kisteppelt halottas ágyam?

Ki mondja nekem utoljára: Drágám! Szent Péter

Bálján egyszer még találkozunk. Jó utat!

Temetésre csördít össze a kis harang.

Érzem a vizeletemen a közelgő, viharfelhős

Vesztemet. Gúnyosan hív egyre a mélység

Ura. És pont rám fáj az összes  32 foga.

(A fene essen perfekt gusztusába!)

Ó, Ti, galád Férfiak! Istenátka népség!

Szédült némberetek aszalódik

A csúzli-magasságban, mint egy

Agyonstrapált, kivénhedt rémség.

Hiszi: horpadt idomához jobban illik

Az áttetsző, határtalan kékség,

Mint az a mély,

MÉLY

(Segíííííííííítség!)

Katakombamélység!

(Költő: Simon Mara, az Érzelemrészvények 2. kötetéből származik ez a vers)