Már két nap múlva lesz egy hete, hogy nem találkoztunk, de a hiányérzet egyre csak nő és nő

bennem. Különböző szövegeken töröm a fejemet, hogy email vagy sms formájában elküldöm,

de visszatartottam magamat. Ilyeneket pld.:

„Meztelen arcommal alszom, legalább is úgy tűnik, mivel lehunyom… Seprűm alatt összeolvad a valóság és az álom.”

Persze ennél közérthetőbbeket is szívesen „postáztam” volna, ha nem éreztem volna legbelül:

jobb, ha hallgatok. Bele kell gondolni a másik helyzetébe magunkat – ez nem árt. Például

abba, hogy a nyakába zúduló munka most milyen nagy kihívás, és nem elég bekerülni egy laphoz, bent is kell maradni. Én bizony már nem dolgoznék napi lapoknál

(vagy valamelyik tévé társaságnál) semmiképp,

mert minden annyira bizonytalan a médiában is.

Ráadásul akkora az aljas öldöklés, hogy azok kivédésére már képtelen lennék.

Tehát az esetleges telefonálgatásaim csak kerékkötőnek lenne jó.

És mennyire éreztem, nem szabad megmozdulnom (működött piszkosul a tudatalattim), nem szabad a

másikra ráakaszkodni, akármennyire is nehezemre esik az önmegtartóztatás, mert az utolsó találkozást

követő tizedik napra, hétfőn az alábbi email-t olvashattam, amitől teljesen kiment belőlem az életerő:

„Bocsánat, bocsánat” – mikor ezt a két szót egymás után olvastam, meg tudtam volna ölni a másikat,

hogy lehet ilyen érzéketlen, mintha arról írt volna, hogy nem fehér zoknit vett fel

aznap, hanem feketét. Nem elég lett volna egyszer leírni azt az átkozott „bocsánat” szót? – „új

alapokra helyeztük a barátnőmmel kapcsolatunkat. Nem akarom, hogy az én

felelőtlenségemen múljon a kapcsolatunk. Nem tudok hazudozni, nem megy. Úgy látszik,

öregszem. Jó ember vagy. Pár nap múlva hívlak.”

„Vége mindennek, vége mindennek” – zakatoltak agyamban a gyilkos szavak. Hogyan tudom

ezt a derült égből jövő villámcsapást most így, hirtelen túlélni, miképpen tudok úgy tenni, mintha semmi

sem történt volna? Hogyan tudok munkámban és otthon teljesíteni?

Most megint szétestem, de nem a boldogságtól, hanem a kétségbeeséstől. Ennyi volt… Hiába mondta Judit

barátnőm, hogy ne vegyem túl komolyan a dolgot, nem sikerült.

Kétségbeesetten rohangásztam gondolatban hol ide, hol oda. Tehetetlenségemet ellensúlyozva kirohantam

kétségbeesve a munkahelyemről.

A néma házakból próbáltam energiát meríteni, és csak eszelősen rohantam egyik sarokról a másikra, mintha

azt reméltem volna, hogy szembe jön a másik.

Ádámcsutkámból balta állt ki!

Elsősegély hívásokat eresztettem meg barátnőim felé.

Aznap nem is dolgoztam semmit sem. S.O.S. jeleket

küldtem a világ különböző pontjaira. Végül a gordiuszi csomót bölcs Jutka barátnőm vágta el, aki azt mondta,

ne én várjak arra, hogy majd Márk felhív, hanem én

menjek a dolgok elé, és kérjek randevút.

Nem akartam zavart kelteni, így sms-ben kértem, hogy hívjon szerdán délelőtt…

folytatás nem marad el…

A beköszöntőt itt olvashatjátok el!

Szex és szerelem

(Ezt az anyagot akkor írtam, amikor majdnem úgy nézett ki – ez az állapot tartott pár hónapig, amikor úgy gondoltam, meghajlok más szempontoknak, és abba hagyom a közlését. Ám megráztam magam…)

Az 1. részt itt olvashatjátok el!

A 2. részt itt olvashatjátok el!

A 3. részt itt olvashatjátok el!

A 4. részt itt olvashatjátok el!

Az 5. részt itt olvashatjátok el!

A 6. részt itt olvashatjátok el!

A 7. részt itt olvashatod el!

A 8. részt itt olvashatod el!

A 9. részt itt olvashatod el!

A 10. részt itt olvashatod el!

A 11. részt itt olvashatod el!

A 12. részt itt olvashatod el!