(Egy kicsit idegen tollakkal ékeskedem, amikor Nathan Durfee alkotását veszem kölcsön ehhez a versemhez!)

Tépje szét műanyag cipzáromat

Czip Elek, mint törékeny lelkemet

az enyészet gyötörje meg.

Kisfiam, Norbikám, kék szemű kis bikám,

Figyelsz rám? Ha felmászol a dombra,

adok puszit pufók arcodra.

Ám jobban esne a kis legénynek inkább

anyja szoknyájába kapaszkodva

billegő erényére vigyáznia.

Mert szinte érzi, tudja, ha fellihegne

a magasba, lent az a csúnya bácsi

(kinek sörszeme jaj de sanda)

szálfa karja anyja nádszál derekát

menten összeroppantja.

(Igaz, még két szemével e dolgot

filmvásznon sem láthatta.)

A kis mafla sejtése veszettül igaz,

mert mamája (kitől elvált ideje korán

a csibész apja) harmincas éveit

taposó duzzadó dunyha, az elsöprő

szerelmet akarja.

Itt, ettől a haramiától a domb alatt, ezektől

a melós, bivaly kezektől, két farmer szárba

végződő bioáram-leszedőtől.

A fiatal nő sok csapást elszenvedett,

született, tuti vesztes. Várt már eleget.

Ha tovább rohan az élet szekere

(és miért ne?), lesz nemsokára

öregecske törpicsek. Fiatalos

mosolyát a sivatag homokja rostálja,

lecsúszott fennsík melle, kipukkadt

lisztes zsák feneke akkor már

ki fia-borjának kellene?

Piszkosul ácsingózik most, ebben

a minutában (vagy soha) a pázsit-

szerelemre, a szívdöglesztő

szeretkezésre. Ki vetheti ezt a szemére?

És akkor még itt van a lelke, mint egy

fényes uszály. Musz-musz, muszáj!

Menj fel a dombra, kicsi (k)ormányosom,

Norbikám!

(Költő: Simon Mara, az Érzelemrészvények 2. kötetéből származik ez a vers)