ŐSZ-INTE BUDAFOKRÓL RÁCKEVÉRE MENVE

(avagy utilapuval és a purgatorium hamvával meghintve)

Autó ablakából suhanásnyi, éles
fények, hogy lehet ilyen bőkezűen
pazar a természet, mint
egy színes karnevál, mely a sehol
hajnalban megkopik fokról fokra
teljesen lazán.

Honnan tudja a bölcs Öreg, hogy
a citromsárga illik-e a gyász-
feketéhez, a rozsdabarna a rózsa
fagy rágta vereséhez?
A zizegő nádas zörgő békétlensége,
mint kajla kérdőjelek, kifent
tőrök meredeznek keresztül-kasul,
akár a lélek útvesztői.

Kuszán buja halleluja Néked, hogy
ezt megélhetted! Még hány ilyen
hányingeres rángás a fájdalomtól?
Mindez csak dőre képzelet? Az
elmúlás pergamensárgája öncélú,
pazar őrület?

Majdnem semmi sem emlékeztet
a nyárra, mára már elmúlt a füttyös
mámor, a borrévület, üveges táncát
a természetanyánk járja, és a szét-
fröccsent, fejekről lezúduló opálos
nedű színét ráloccsantja a levelekre,
kilyuggatja a szesz hőfoka.
(Egészségedre – mondaná erre a
szesztestvérek széles tábora.)

Ám itt a híres ékszerteknős ráckevei
piac közös búfelejtő néplavórja,
melynek határát a mindig szelíden
hullámzó Kis-Duna nyaldossa.
Rajta békésen himbálózik a nyárról
ott felejtett pecás pacákok törékeny
ladikja, és e giccses kép fontos
tartozéka, a bájosan habos hattyúk
kíváncsi karéja nyújtogatja amúgy
is hosszú nyakát.

A parton méltóságteljes libasorban
mint megsárgult fotókról integetnek
a lehunyt szemű, pártában maradt
fűzfa leányanyák. Kofaasszony-
kontyukban a megtermékenyült
múltat és vészteljes jövőt hordozzák.
Most a jelen tömege (szerény
személyem köyülük messze ki-
tünve) bolyong az olcsó sűlt kolbász
szagába göngyölve. Gyümölcskertek
terhes fonata, zamatos méz éltető,
izzó lávája omlik vállam sótartójába.
Amott békés nudista sütőtök mosolyog,
melyre mostoha mosolyom fanyar,
kimérten visszasomolyog.

És gondolatban felvillan a hetyke
penge éle, lesújt kezem, dirib-
darabra hullik szét az addig még
élettől duzzadó dundi kis teste.

De juszt is sütőtök szeretnék lenni,
emberek! Mert a tűzbemenet a
purgatórium lángja, és egyúttal
az örök feltámadás égi jele.

Utoljára még adjunk magunknak
esélyt zsírjára lesütni a recegő
szalonnát, amihez harsogó zöld-
paprika dukál, azt fokhagymával
és a levágott ujjperecek porhanyával
fűszerezd, hiszen köztudott: a
reformkonyha rajongóinak kedvenc
csemegéje ez.

Mi marad hát belőpled? Merő
pikkelyes kövület, rideg urna
mélyébe gyömöszölt egyötödös
ütem, felnyögő sóhaj belefojtva
a hamvasztó szürkén gomolygó,
orrfacsaró bűzébe. Ez neked oly
nyomasztó, te kis mihaszna
kenyérpusztító?

(költő: Simon Mara Érzelemrészvények 1. kötetéből)