Milyen gondosan kerülöm ezt a témát: édesanyám halálát, ami nem csoda, hiszen a mélyen szeretett emberek „elmenetelét” fájó szívvel tudomásul vesszük ugyan, de igazából nem tudjuk megemészteni… Évek teltek el a visszavonhatatlan eseményt követően, mire elég erőt merítettem ahhoz, hogy ki is (s)írjam magamból.
Kategória: vers
Ez a vers az érzelmi őrületek lecsengése, amikor az erőtlenségből merítjük az erőt. Megtanulunk újjá születni, bár nincs rá semmi okunk.
Épp a napokban volt telehold, amely több, éber hajnalon keresztül kissé meggyötört. Szinte – azt is mondhatnám – ennek utóhatására bányásztam elő ezt a verset.
Mindannyiunkat ér különböző, nem kellemes élmény, amely úgy esik a fejünkre, mint a macska, amikor lecsúszik a tetőről, és épp ott állunk. Ki gondolná? Az Élet azonban mindig gondoskodik egy kis csemegéről. Viszont, hogy nem erről szól a versem, az már tuti…
Eszembe jutott ez a kis szösszenet-gyűjtemény, ahol apró kis forgácsötleteket „zenésítettem meg”. Épp ideje, hogy boldogítsalak benneteket ezzel:
Lelkiismeret-furdalásom van veletek szemben: a helyett, hogy a világirodalom gyöngyszemeivel – vagyis az én verseimmel – halmoználak el bennetek, helyette mindenféle maszatot dobok közétek…
Tipikus szerelmes vers, tipikus szavakkal és képekkel! A költőnő (azaz ÉN) eléggé el nem ítélhető módon tolta előtérbe saját álszerény létezését, mintegy sejtetve, hogy nélküle
Eléggé jól ábrázoltam a reménytelenség legreménytelenebb állomását, ahol már csak szellemvonatok járnak maximum.
Az irónia egyik igen ütős fegyverem, amely segít, hogy elviseljem, amikor a terhet pakolom saját magamra. …mert bizony ki a legnagyobb ellenségünk: mi, magunk.
Tiszta szívből szeretni, játékosan, mélyen, fájdalmasan, elaléltan, reménytelenül. A skála széles, mint ahogy bodrozza vagy korbácsolja a szél a végtelen vizet.