(Időszámításunk előtt…)

Boldogtalanságomnak nincs vége,
Se eleje, sem közepe. Ám ha e
Gondolat mégis megerőltetne,
Akkor időszámításunk eleje
Lehetett talán a kezdete,
Mikor én voltam egyedül a föld-
Kerekségen és Te.

Aztán sok
Egyén bezavart – azt hiszem -,
És már nem hittük, hogy én
Vagyok egyedül és Te. Jött
Nyomunkban az emberiség veleje.

Álltam az első földcsuszamlás
Szélén, belegörnyedve, hétrét,
Mikor földrészek nyíltak szét.
(Én persze nem szakadhattam meg,
Túl nagy luxus lévén.) A nagy
Robajban nem hallottam hangodat,
S mérhetetlen fényév távolságában
Hullattad rám csillagporodat.
Csak egy űrbogáncs szállt rám,
Ez érkezett tőled bőrömre landolván,
Lényembe cudarul beégette magát,
És akkor értettem meg igazán:
Világ végezetéig énekled igézően,
Némán tátogván a néma mú dalát.

(Költő: Simon Mara, az Érzelemrészvények 2. kötetéből)