Áldoztam a szentélyemben,
bekapcsolva a zenét,
miközben a keskeny asztalon
hever különböző stílusú,
megkezdett regény.
Készül életem igaz története is,
már szüli hangos vajúdással
a mennydörgő ég, szövik
a százlábú pókok a színes
képregényt.

Szabadon engedve a palack
szűkülő szellemét, szárnyát
bontogatja egy sor emlék.

Ide vonulok vissza, mint
a fekete tüllruhás vígözvegy
a denevérek lakta
fatoronyba, mint egy bús
remete a csontaszaló
sivatagba, hogy létem
lédús múltja szívemből
a maradékot kicsavarja.

A múlt, mely a jelen
deltájába torkollik,
mint a zavaros folyam,
mely visszafelé folyik,
mint a bumeráng,
mely hókán kólint,
mint a fognyomokkal
kicifrázott dinnyehéjt,
viszi, sodorja az igaz
történéseket az ében-éj.

Elönt minden szutykával,
a Belzebub belém költözik,
felesleges tagadni: bennem
és bennetek egyaránt létezik.

Tegyen, amit akar!
Majd akkor lesz végre
nyugtom, ha a telhetetlen
halál Belphégor gyomra befal.
Már hallom is, hogy
barátaim sírom felett
mit pusmognak: jó csaj
volt Mara(donna), csak
az volt a baja, hogy
az életet túl komolyan
vette, és lazán belehalt.

Az ujjnyomoktól foltos
konyhaszekrényt
kitapétázhatnám veletek,
kivetíthetném mihaszna
grimaszotokkal, akár a
magaméval, lebiggyedő
szátokkal, kibuggyanó
röhögésbe csukló
felcsattanásotokkal, és
felszögelhetném – mint
Jézus Krisztust a kereszt-
fára – mumifikált kezetek.

Fogja karomat anyám a
túlvilági édenkertben,
tudom, még holtában is
megtesz mindent értem,
és e szavakat suttogja
csak nekem:

„Gyermekem, bármit
teszel, úgy tedd, hogy
feltörő heveskedéseidet
– még ha nehezedre
is esik – fegyelmezd,
másra mindig figyelmezz,
akár egy félisten!”

Ha látnám értelmét,
az éjszaka torkát
átharapva hangosan
ezt üvölteném:
„Anyám, ha hallod,
tudd meg, hogy
iszonyúan nehéz!”
És ő onnan, fentről
búcsút intve még
utoljára féltőn lenéz:
„Neked – mint
kiválasztott társaidnak –
a szebbik jutott
osztályrészül:
a nehéz.”