A zsenge, tavaszi fűbe

leterített pokrócon

elnyúló hófehér, kecses

női láb, mint egy hótakaró

alól előbukkanó merész

hóvirág, melynek szirmai

kese, göndör, nyírott

szőrzet a Rám-szakadék

tarajos omladéka felett.

Ha megmászod meredélyét,

alá ereszkedsz sötét kürtőjébe,

vállalva a rád leső veszélyeket,

mint Aliz Csodaországában,

minden megtörténhet veled…

Maga alá temethet a forró

láva, elsodorhat a szökőár.

A kénes kipárolgás fojtogatja

kiszáradt torkodat.

Szív dobogásod paták őrült

vágtája a pusztaságban,

mélyről vészesen morajló

vulkán bugyborékoló szava.

Hirtelen úgy érzed, kihalna

az emberiség, ha rajtad múlna.

(Költő: Simon Mara, az Érzelemrészvények 2. kötetéből származik ez a vers)