NEM ILYEN LOVAT AKARTAM

A kis hógolyócska helyes, tenyérbe
mászó, sötétben fehéren világító,
kacagtató. Mókás kedvében csak
csintalan tett. Szeretik elmésségét
gyermekek és felnőttek.

Én szelid vagyok – hüppögi -, rólam
vajon mit gondoltok, igazságbajnokok,
pásztor lelkű papok?

Meglódulva, kissé döcögve a lejtőn
hepisen pattogó. És ahogy egyre lejjebb
és lejjebb ereszkedik, a végcél felé halad,
szedi lábát, elveszti játékos báját
örjöngve tombol, megszaggatja a világ
ruháját, hízik, testesed.

Lendületében megállítani nem lehet.
Száguld, mint a japán gyorsvonat.
Esküszöm minden szépre, jóra, Uram,
nem ilyen lovat akartam!

Csak meg szerettem volna kócolni
a kémények könnyes fátyolát, a tehenek
tejszagú borját, megfricskázni a srácok
piros orrát, begyújtani nedves hasábbal
a dúdoló kandallóba.

Nincs ki útját állja, sínpárját felszedje,
átállítsa!

Most miért hallgattok Istenek?
Büszke templomokat hiába emeltünk
nektek? A vészharang nyelve is
befagyott. Fejetlenségünkben magunkra
hagytok?

A kitágított ózonlyukon bekémlelve
angyali lények lemodóan legyintenek:
Menthetetlen, menthetetlen!

A hegy lábánál, a vendégmarasztaló
fogadó teraszán kissé unottan jeges
Pickwick teát felszolgálva vár a halál.
„Pincér! A számlát!”

(Költő: Simon Mara, az Érzelemrészvények 2. kötetéből származikez a vers)