Egy kérdéssel kezdem mindjárt. Miért pont ezzel az üres színházi ruhatárt ábrázoló képpel indítottam, amikor más, izgalmasabb fotókat is készítettem már. Ezennel a válasz elmarad, bár lehet, hogy a legvégén kiderül.
Vajon ki fontosabb? Én vagy a szomszédom? Látszatra hülye kérdés, de ha jól bele gondoltok, nem is olyan naív felvetés. Annyiban segítek rögtön az elején, hogy egyediségünknél fogva és abból kiindulva, hogy a napi felhajtó erők egyre nyilvánvalóbban ellenünk irányulnak, a helyes válasz, sok rétűségénél fogva, nem is olyan egyszerű.
Megfigyeltem környezetemben, sőt, magamon is, hogy utálunk nemet mondani valakinek – legyen az közeli vagy távoli ismerősünk -, ha megkérnek egy kisebb vagy nagyobb szívességre. Már elején tisztázzuk: szeretünk „jó fiúk” lenni, hiszen akkor nincs semmiféle konfrontálódás, ami energiákat vesz el tőlünk.
Talán gonosznak vagy irigynek, netán smucignak néznének? -, morfondírozunk magunkban.
Na, ezekből a NEMeknek az elhallgatásából, magunkba fojtásából életre szóló problémákat kreálunk magunknak. Ugyanis nem merjük elutasítani a másikat, tulajdonképpen nem is tudjuk megmagyarázni, hogy miért, ám egyre jobban kétségbe esünk, mert látjuk, hogy a NEMek lejtőjén elindultunk, amely egyre meredekebbé válik, és az önmarcangolás szakadékához érkezünk egy idő után.
Lelki egyensúlyunk veszélybe kerül, mert nem mondtuk ki még az elején, mit is szeretnénk mi, azaz ÉN. Sodródunk a másik akarásának árjában. Miért? Mert hagyod magad, ez így kényelmesebb abban a pillanatban. Legalábbis egyelőre. Még be is tudod magyarázni: nem olyan nagy dolog, meg tudom én azt csinálni. Úgy is nyugdíjas vagyok, hát nem ráérek – akár – felszántani a szomszéd kertjét is? (Ezzel a példával csak azért jövök elő, hogy ne aludjatok el.)
Gyávák lennénk? Na, ezt azért nem mondanám. Ha nem vagyunk gyávák, akkor miért nem utasítunk vissza pld. olyan kérést, ami nyilvánvalóan a mi kényelmünket, életvitelünket, életszemléletünket torpedózza meg?
Mai napig nem értettem meg, hogy Laci az alatt a negyven év alatt, amikor is az Új Színház – ez a ki tudja hányadik neve – munkatársaként, a világosítók vezetőjeként nem tudott az asztalra csapni, és azt mondani kollégáinak: itt, bent nem dohányozhattok. Valami pinceszerű, amúgy is levegőtlen, ablak nélküli helyiségben voltak a „fiúk”, és boldogan pöfékeltek egymás arcába fújva a keserű szagú füstöt. Még akkor sem szólt, amikor már a vezetőség kiadta az ukászt: dohányozni az épületen belül tilos. Hozzá kell tennem, hogy férjem már legalább 40 éve nem cigarettázik.
A fenti példával, azt hiszem, mindent elmondtam, az én mentalitásom irtó távol áll az övétől.
- Nem probléma -, mondja Laci, amikor az egyik kedvenc szomszédunk a délutáni pihenés kellős közepén zavarja fel telefonon (nem először és nem utoljára), hogy majd, két hét múlva megy haza, és, hogy legyen kedves fűtse be a házat, mire ő megérkezik.
- Miért nem mondod meg neki, hogy neked szükséged van a délutáni szilenciumra? – Ezt a kérdést teljesen feleslegesen teszem fel, természetesen.
Persze nem szól se az egyiknek, se a másiknak, mert akkor egy ellenvéleményt kellene megfogalmaznia, amely a jól megszokott beleolvadásból ragadná ki személyét. Kaméleon effektus. Igen, ez itt a bibi. A NEMet mondani képteleneket arról ismered fel már messziről…. Miről is? Gondolkodjatok erősen! Igen, rájuk főleg a szürke és ahhoz kapcsolódó színmentes öltözék a jellemző. Szinte azt mondhatom, a rejtőzködő színek jellemzik ruhatárukat.
„Csak ne kelljen semmiről sem véleményt alkotni.” Otthon azonban ők a császárok, mindenkit letorkolnak, ha nem az ő elképzelésük szerint zajlik az élet, ám kapun kívül már más a helyzet… Ők az arany emberek.
Persze az a legédesebb, ha valaki már hosszú évtizedek óta szereti azt a társas játékot játszani, amit így hívnak: „más f@sz@val csalánt verni”. Ekkor ugyanis valamit beígér, pld. valakit meghív a házukba, ám ő semmit sem tesz, rá testálja párjára, hogy vásároljon be – igaz, autóval teszik ezt -, találja ki, mi lesz az ebéd, készítse el, tálalja fel stb., stb. Ez a legjobb műfaj, hiszen a házi gazdának nincs egyéb dolga, mint itallal kínálni a vendéget, aki él is ezzel a lehetőséggel.
És a többnyire nárcisztikus férfi úgy választja párját, hogy az a NEMet nem tudók népes táborába tartozzon. Ekkor indul be eme nőknek egy életre szóló „édes élet”.
Úgy gondolom, kutya kötelességünk egyszer s mindenkorra tisztázni, hogy mennyire vagyunk fontosak saját magunk számára, ugyanis ez lesz a kiindulási pontunk. Nem lehet azzal megelégedni, hogy színház az egész világ, bár igaz.
Egy szürke, borús nap margójára:
A Szöszi-NET sorozat kedvelőinek ajánlom, hogy ebben a KATEGÓRIÁBAN is nézzenek körül bátran: https://simonmara.com/category/szosszenetek/
Ha barangolni akarsz a blogom lankáin, megteheted!
INSTAGRAM: simonmara54
(melyet ritkán látogatok)
