(Ezt a verset fiam és – most már – felesége, Kriszta ihlette, akik évekig éltek külön, több ezer kilométer távolságban.)
Ha ölembe hajthatnád fejed,
s nem szólnál
semmit sem, de ez a csend mindent vinne,
övé az aratás.
S csak kézfejem beszélne,
elmesélné neked, ahogy hajszálaidtól kezdve
lefelelé vezetem, mennyit szenvedett, nem
érinthetett meg téged hónapokon át.
Hányszor rándult ökölbe, tehetetlen dühbe
csapott át, s asztalt tört, üveget zúzott össze,
mert nem érinthetette meg arcod, a mélységbe
sikló orrod, szétnyíló, párnás ajkaid,
hogy ajkammal pecsételjem szoros szemhéjad,
mintha bélyeget nyalnék a boritékra, hogy
elküldjem tengereken át örökké morzézó
vallomásom: szeretlek.
Hányszor átéltem, hogy ha csak a kezemmel
láthatnálak téged, mily lassan vinném tested
vonalán le s fel, oda-vissza. Érintésem selymesen
delejes, az ujjak s ujjpercek örömmámorban
úsznak s lelkem mindent látna, téged és
ami benned van.
Az 1. részt Maratoni előjáték itt olvashatod el!
Az 2. részt Mikor lesz már itt lepedőszaggatás? itt olvashatod el!
(Költő: Simon Mara, az Érzelemrészvények 2. kötetéből származik
ez a vers)
Linkségemet alátámasztva alább felsorolok néhány versem linkjét:
ŐSZ-INTE BUDAFOKRÓL RÁCKEVÉRE MENVE
Egyszerre kettőt szeretek
A NÉMA MÚ DALA
Vulcanica Hungarica
Oly ismerősen tekereg
Kis éji krosnyogás
Amíg dereng
Skype elérhetőség:
simon.mara2
És ha barangolni akarsz blogom lankáin,
megteheted:
www.simonmara.com