Milyen gondosan kerülöm ezt a témát: édesanyám halálát, ami nem csoda, hiszen a mélyen szeretett emberek „elmenetelét” fájó szívvel tudomásul vesszük, de igazából nem tudjuk megemészteni. Tehát a magyarázat ez. Egy kedves ismerősöm veszítette el szeretett édesapját a napokban, amikor megkérdeztem, hogy elküldjem-e neki a verset, amelynek a témája édesanyám halála, és ekkor szembesültem a ténnyel, hogy nincs is a blogban közölt versek között. Most pótlom a hiányt.

Vers: Visszavonhatatlan

A kert végében hatalmas ősfák állnak.

Mennyire irigylem nyugalmukat, pedig

de sok vihar megtépázta háncsruhájukat.

Ha villám sújtotta águkat, a semmiből

növesztettek újat. Az ember hozzájuk

képest micsoda silány dióhéj-bohózat.

Mint ráncos, pápaszemes mamókák,

susognak. Akár a karácsony éjféli

szentmisén, gyapjúkendős válluk összeér,

bólogatnak megértőn felém.

Nem kérem, hogy megértsék, mi forrong

bennem, sem őket, másokat még amúgy

sem. (Én csak pedzem.) Nem kértem,

hogy bárki kész legyen meghalni értem.

A hazáért igen.

Az élet szent, magasztos dolog, és mégis

van, ki eldobja, mint terhes koloncot.

A feszültség nő benne, már elviselhetetlen,

egyre csak azt hallja zakatolni tűzvész-

perzselte lelkében: nem, nem.

Micsoda ínszalag-iszonyat, gyötrelem égeti

azt a földi teremtményt, ki inkább a vissza-

vonhatatlant  választja, mert elvesztette

útközben a megújuló reményt.

Feladta egy pillanat töredékébe sűritett életét!

A szakadék szélére lépve a mágnes-mélybe

lenéz (nem foghatja le senki remegő lábát s kezét),

lelke felrepül, madarak rebbennek értetlenül szét,

s aranykeretes szemüvegén még utoljára 

megcsillan a hajnal-májusi, tétova fény.

(A filmvásznon többé se hang, se kép…)

1997. augusztus 2.

(A vers az Érzelemrészvények 1. kötetből származik, költő: Simon Mara)