Képzeleted szorgos szárnyas hangyáira

bízom visszfénymagam, melyet

kedvére babusgassa szívverésed

szapora zápora, hiszen én vagyok

az életigenlés istenasszonya.

Ajkaim fanyar hullámát, nőstény

testem barangolós hajlatát, bal-

lépéseim macskás járását foglalja

alabástromba, önkívületben

fetrengő nyárfarezegő imád, a

holdra üvöltő, szoros falmelléki

áriád, örök rabságra ítélt szabad

fantáziád.

Nemlétem a mobilodban,

az automobilodban,

az eső áztatta éjszakákban,

az elfutó lépések zajában,

a csendes disputákban,

az étkek bőséges táljában,

a tavasz kiáradásában,

a visszapillantód surranó

árnyában,

a postás ásító táskájában,

csapzott gatyád fonakjában,

ébredéseid  érzékorgiájában

fájjon gyomrodat ökölbe szorítón.

Fájjon, mint Zeusz villámostora,

mint egy felkiáltójelnek álcázott

hiányjeles kényszerképzet, mint

a be nem teljesülő eszelős ígéret,

zsigereidben terjengő penésztenyészet.

Nem létezem. Tehát vagyok.

Ezt Te bányamélyről fájlalhatod!

(Költő: Simon Mara, az Érzelemrészvények 1. kötetéből származik ez a vers)