(meditatíve)

Bűvészinasnak se kellene,

hogy lássam és érezzem,

bizalomgerjesztően

lüktet az este (na és a testem?).

Egy autó az úton

tapogatózva előre haladt,

előtte egy

vakvezető kutya – fogai közt

elemlámpát tartva – szaladt.

Erkélyemen pilledve sétálok

a réten, szedek a csillagfényben

nektek és magamnak

egy kis szívvidító gizgazt

(rajta az egyetlen, túlélő

szentjános bogárka virraszt),

százszorszépet, messzire világító

búzakéket. A levegőbe

jó nagyokat szippantva

úgy érzem, élek,

lefekszem a fűbe (persze

mindezt faszékemen ülve).

Kapisgáljátok, mennyire

fenséges lehet?

Nincs mellettem

egy fikarcnyi teremtett lélek,

köröttem kárörvendő lidércek

kísértenek.

Az élők kifüstöléséhez

mesterfokon értek.

Ezek után van képem naivan kérdeznem:

hol vagytok (még egyszer), hol vagytok

„szép remények”?

(Költő: Simon Mara, az Érzelemrészvények 2. kötetéből származik ez a vers)