A Télapó göndör szakálla gomolygott

fel kéményfüstként, légies totem-

oszlopot képezve a sötét, hideg égbe,

az élesen morzézó csillagok tejút-

rendszerébe. Vagy talán egészen a

telehold hívogató köpenyébe?

És én úgy éreztem, vele áramlok fel

könnyű szárnycsapásokkal a kellős

közepébe.

Olyan volt ez égitest, mint egy fagyba

mártott üzenet, egy leakasztható,

fényes karácsonfadísz. Ekkor még

nem éreztem semmi égető pírt, csak

amikor arra gondoltam, hogy akaratlan

megbántottalak, futotta el kazánom

belső falát a tapétapír.

Az úton gonosz, sípcsonttörő jég-

burkolat, stasrtoló kutyáim lába

mókásan a négy égtáj felé szaladt.

Csak bandukoltam komoran, fejemet

lehajtva a kopasz gesztenyefáim

alatt, és jellemző erre az átkozott

éjszakára, ők sem mondtak semmi

okosat.

Zsebemben kesztyűtlen kezem biztató

montázsok után kutat, de helyettük

a nyáremlékek összefagyott

morzsája sem maradt.

Az alvó házfalak tövében sutyorgó

hangokat hallottam, az optimista

borostyánok azon tanakodtak,

idén nyáron mely futócipő

márkára szavazzanak.

Hókásába ásott csenevész bokrok

alja, nyomunkban tavaszleső,

nyomoronc, csahos kutyafalka.

És pont rád gondoltam. Ki hinné,

hogy semmi mást nem tehettem,

minthogy búbánatom fáradt gőzét

a kémény tövében csendben

kieresztettem.

Ha ez kell nektek, éjféli rusnya

szellemek, hát nesztek!

Ám örökre bye-bye veletek!

(Költő: Simon Mara, az Érzelemrészvények 1. kötetéből származik ez a vers)