(Egy barátommal találkoztam egy kávézóban, és ebből született ez a vers, mely az Érzelemrészvények 2. kötetemben található)

ÉDESANYÁM!

A hülye életbe! Hogy hiányzik

csermely mosta dumád, ahogy

ülsz velem szemben sután,

hányavetin az asztalnál. Hosszú

kezed, lábad szinte a szomszéd

italában jár, de tekinteted

kérdőn engem pásztáz. Hiúzszemeddel

egyetlen rezdülésemet sem

ereszted el. És azt mondod:

„Jobban áll neked, ha nevetsz…”,

amikor arról beszélek (feltörő

könnyeimet sikertelenül nyeldesve),

mit jelentett nekem édesanyám:

„mert ő volt nekem a világon a

legnagyszerűbb barát”.

Bizony, mondom neked, úgy

érzem, mintha az idők kezdete óta

folyna könnyem, mely ki-kitör

belőlem, ha kiejtem e szót: anyám.

Még hogy az idő begyógyít mindent!

Mekkora önámítás!

Hiánya a zűrös, hideg űr hatalmas

nagy üressége. Helyette nincsen

és nem lesz senki más.

És így kell meghalnom, nyüszítve,

örökké fájó, meghasadt szívvel.

Nélküle…

A szeretet olyan, mint az óceán, végtelen, parttalan. S benne ott leselkedik a fájdalom, mint a tengerszint alatti barlang. S ha megtalál, húz le a mélybe. Vagy mint az iszapos folyó alján lapuló – zsákmányra vadászó –  krokodil.

(Költő: Simon Mara, az Érzelemrészvények 2. kötetéből származik
ez a vers)