Ahogy felpörgött a lóerő

(forrott bennem a velő), és

a sötétben akár egy kilenc

hónapos terhes nő (tűzcsóvát

okádó fénykévékkel) tolta

magát elő-

re(inkarnálódva) az M7-es

vakvezető vonaláról le nem

térve, a kés a vajban, az

ütőereket kímélve, pofázmányával

elő-

re(kord) a sírás belecsuklott

a motor zúgásába, és nem

törődött ezzel a világ-

fájdalommal (mely plusz

súlyt jelentett a busz mélyének)

még a kuckójához szögelt

sofőr sem. Cigaretta

parázslott a kezében. Ez volt

az össz-vissz teljes kivilágítás.

(Ezért nagy hálát éreztem

szívemben.)

Csak nyeltem zúgolódva a

feketelevest, hangtalanul

sírdogáltam. Addig a többi

utas gondolatban a kilométer-

kövekkel gyepálta az

adóellenőrt, egyébként

látszatra pihent magában.

(Költő: Simon Mara, az Érzelemrészvények 2. kötetéből származik ez a vers)