Már régóta nem könyörgök

a szomorúság mirtusza alatt,

mint aki elolvasta a Száz

év magányt (minden, szükséges

rágódás nélkül) egy éjszaka

leforgása alatt.

Már régóta nem könyörgök:

legalább engedd elébed

a remegő leányt, Major Annát,

hogy nagy erőfeszítések árán

lefeszítse végre alsó ajkára

oda fagyott felső ajkát.

Mi értelme lenne, ha nem

kívánja eme fontos momentumot

elcseszett lelkű fajtád?

Már régóta nem könyörgök,

nem ront rád morrantva,

csörrentve telefonhívásom,

tettem nem hozza rád a frászt,

s a vonal végén csüngve,

enyhe dilinyósan átszellemülve,

lélegzetem visszafojtva,

abba a lágy nyelvembe harapva,

szidva magamat, mint a bokrot,

hogy lehetek ekkora emeletes tulok?!

Már régóta nem könyörgök,

lapjaim csökönyösen befelé nyílnak,

értetlenségnyilak belém fúródnak

nem zúzódnak a parti sziklákon

apró szilánkká a göcsörtök.

(Csak nőnek, nőnek az égig

a vérrögös, torz göröngyök.)

Kecses fémdarut bárki leküldhetne

a béka-hideg bányatóba, fel nem

hozna engem onnan egészben,

legfeljebb apró fecnikre hullva.

Parázna barázdát magam után

húzva keserűen megállapítom:

pechemre csak Te lehetnél marcona

ásatásvezető, hozzáértő aknavető,

dohos kazamaták talaján kúszó,

hozzám vezető, nyavalyatörő úttörő

a nyaktörő úton, kallantyú-lekunkorító,

riglizsírozó, rizs szemeket egyenként

türelmesen számolgató hottentotta

idegenvezető, tömeges temetésen

egyedül csápoló, perverz Hugó-mentő,

nemtő, igentő, szóvakkantó tő,

újabb áldozatok közé berontó,

áltotó-kitöltő, rózsatő-oltó mészöntő,

guvadt, karikás szemű makikat igéző,

mézesmadzag az ujjnak és az újnak.

(Költő: Simon Mara, az Érzelemrészvények 2. kötetéből származik ez a vers)