(Nagyon mélyről, nyüszítve, de végül megtaláltam a magamhoz vezető utat)

Kis éji krosnyogás

Amikor a lelkemet kitettem egy késő őszi
gyanútlan sütkérezésre, bár a szívemet
már augusztus 17-én téliesítettem, aznap
álltam a fák alatt, ők meg felettem.
Az ékszergombos, piperkőc égbolt
vészesen éjfélt kongatott, s a hold
kárörvendő karimájának nem derogált
ringbe szállni legott.

A falevelek sandán, krosnyogó hangot
hallatva araszoltak lefelé a díszletszerű
utcai lámpák fényében hanyatt esett
társainak tetejébe. (A kurvák, milyen
könnyen megadhatják magukat, csak
mert nem perzselik őket kellő hőguták?!)

És az alamuszi-csendes, éji, tömegszexes
szöszmötölést csupán porcos fülű Pici
eliszkolásának zaja verte fel a felhevült
nőstények nyomába eredve. ( A dög
hajnaltájt pofátlanul hazakocogott,
meleg, barna szemében a totális ki-
elégülés fura utótüze lobogott.)

A levelek tenyérnyi, rőt testének
száraz-köhögős zisegése, mint neon-
fényes utcalányok karjairól fogsorzáró
sebességgel lehámló semmi ruha-
foszlányok (Drága az idő, apuskám!)
vagy a fáraó írnokának fáradthatatlan
történelem-ihletésű tollpercegése…

(És engem ki zenésít meg?)

(Költő: Simon Mara, az Érzelemrészvények 1. kötetéből)