Egy fortyogó katlan tetején
élek, kis herceg serpenyőjében
sercegek és pironkodva égek,
mint egy struccal keresztezett
kétlábú, gyenge kis féreg.
Nemes egyszerűséggel
mondhatom: félek.

Ám hangoztatnom ezt kár
lenne tényleg, így csak
sarokba szorítottan nyivákolva
szökdécselek, mert szívem
lábujjára ejtettek (persze merő
véletlen) az agyafúrt felnőttek
egy féltonnás emberzúzó gépet.

Ha jobban a mélyére nézek, félek a
mindent elsöprő kínjaimtól (melyek
főleg utazás közben és éjszaka
gyötörnek), az önfelemésztő
dacosságomtól, mások pöröly
szavajárásától. Rettegek a kinti-benti
világomtól, a vibráló csendtől, a
tomboló viharoktól, attól, hogy
elhagy az erőm, a dögunalomtól, hogy
elefántcsapdát ások saját énemnek
(másokról persze itt nem regélek.)

És néha abban is kételkedem, hogy
anno létem fenekére pecsétet nyomtak
az istenségek. Lehet, hogy tévedésből
jöttem közétek? A fellegek
csinovnyikjai elfelejtették kidobni
aktámat – „selejt” felirattal – a Niagara
sistergő vízesésébe, mialatt bömbölve
(a kíváncsiságba majd beledögölve)
kikönyököltem a fényességes
augusztusi égre?

Sosem tudhatom, hogy az üszkös
felszín alatt bennem mily erő
munkál. Hirtelen leplombál vagy
feltör minden, és fejemet elvesztve
kezem-lábam tehetetlenül a magasban
kalimpál.

Mások betörnek, én kitörök, mint egy
kötelességtudó vulkán. A színjáték
sziporkázó és mulattatóan pompás.
Szórakoztatom magam, mint egy
egyszemélyes színház, bőrbe kötött,
fülesbagoly végítélet.

Tehát nézzük csak, minek is élek?
Hogy horgászdamilra felgörgessem
tengeri kagylómból kiizzadt igaz
évgyöngyöket, és felakasszam végre
a legmagasabb ősfenyő csúcsára eme
zsinórra fűzött, el nem vehető legfőbb
éket.

(Költő: Simon Mara, Érzelemrészvények 1. kötetéből)