Nézzétek meg, hová csöppentem én 2016. február 27-én, szombaton olyan ramaty időben, amikor hideg szél fújt édesanyám című nótát nyugodtan elénekelhettem volna, ha eszembe jut. Hála Istennek azonban nem jutott…
Miért irigylek egyeseket? Én is csak ember vagyok, nem?
Nem mindenkinek esik le a tantusz még ideje korán. Legfeljebb amikor már semmi esélye sem, hogy változtasson…
Ha mozgásban vagy, és nem ülsz a babérjaidon kukán, az már magában élmény.
Ezen sorozat híveitől elnézést kérek, de életvitelemben egy hónapos váltás történt – fiamnál tartózkodom Londonban -, és teljesen elhanyagoltam a Sunyi szerelmet. Nem érdemli meg pedig…
Most pedig hadd invitáljam meg azon olvasóimat, akik egyetértenek velem abban, nem kell mindig hatalmas bevásárló központokban róni a kilométereket.
A sztorinak az lett a vége, hogy letiltott az oldaláról. Jól van -, bólintottam. Végre nem kell szép szóval, furmányossággal védenem a magam igazát. Fellélegeztem.
A pincéreknek sok dolga akadt ezekben a napokban, órákban, mert a játékosoknak – ahhoz, hogy ébren tudjanak maradni – állandóan valamit fogyasztaniuk kellett: vagy italt vagy kaját, vagy mind a kettőt egyszerre.
Hétfőn a reggeli órákban még 15.306 volt az állás. A masinák kijelzőin ez a szám villogott. Napközben csak néhányan kóvályogtak bent a kaszinóban. Mondhatni álmos volt a hangulat.
„Te kellesz, kedvesem!” Csak kitartás!
