Eldugott gyöngyszemek (38.) Az őszinte elefánt a porcelánboltban

Na, Gyerekek, ezt kapjátok ki!

Dániel, olyan mint egy nagyra nőt csecsemő. Szerinte mindent el kell mondani a másiknak. Igen ám, de ez történetesen az ő felesége (is), aki tőle pár ezer kilométerre van, hiszen ő még a saját hazájában, a Fülöp Szigeteken él. Most intézik a papírokat, hogy véglegesen tudjanak együtt élni Londonban. (Az előzményekben a Fülöp-szigeteki esküvő című blogomban írtam.)

Krisztina egy sokkal hagyományosabban gondolkodó ember – nem is tanulhatott hazai berkekben mást -, fiamhoz képest, ebből származnak a konfliktusok.

Dani nem érzékeli – erre ő teljesen színvak, egyébként tényleg az –, hogy mit lehet és mit nem lehet elmondani a másiknak. Azt is elmondja, hogy az egyik nő ismerőse, akivel valóban csak baráti kapcsolatban áll, megmasszírozná a lábaszárát. Nyilván én nem tudom a részleteket.

Ám azt tudom, hogy Krisztina egyszer teljesen kibukott azon, hogy miközben Skype-on beszélgettek egymással, fiam egy nővel chat-en beszélt egy azon időben. És, hogy nincs tekintettel rá. (Persze ha én beszélek fiammal, ő természetesen állandóan beszélget valakivel online-n úgy szintén, már megszoktam. És alpári módon tud közlekedni…

Kis menyem írt nekem egy hosszú levelet, hogy mennyire kétségbe van esve Dani miatt, nem aludt egész éjszaka. A pártjára álltam, és jól leteremtettem Danit annak a rendje, módja szerint.

(Elnézést kérek mindenkitől, ha káromkodást is hallanak, mivel mi olyanok vagyunk, mint az olaszok, szenvedélyesek, és csúnyán beszélünk, mint a kocsisok. Ez az élet, Babolcsai néni!)

Nektek mi a véleményetek, hogy mindent el kell mondani – ezt szó szerint értem – a másiknak, még akkor is ha szavainkkal “megöljük” a másikat?

Egy kis szükséges elmélkedést ebből a blogból tudtok meríteni: Szöszinet (9.) Emberi kapcsolatok és más egyéb

Cikkajánló

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük