Gondolhatjátok, milyen izgatottan készülődtem, hogy körbe nézzek egy kicsit a városban, érezzem a város lüktetését, egy kicsit átjárja lényemet ez a lenyűgöző város. Franciaország második legnagyobb városa Marseille, és óriási, csodálatos kikötője pedig elsőnek számít. (Nem is csodálom, hogy már a saját szememmel láthattam!)
Több mint egy órás nézelődés közben, egyszer csak minden átmenet nélkül belé nyilalt a hátam egy bizonyos pontjába a fájdalom. Sajnos ez egy eléggé ismerős érzés, mert tavalyelőtt télen is így kezdődött, majd lumbáchóvá fejlődött ki, amikor szó szerint meg sem tudtam mozdulni. Erre a gondolatra, hogy itt, külföldön leszek tök béna, kirázott a hideg. (Jellemző rám, hogy meg akartam keresni azt a blogot, amiben ezt ecsetelem, persze a közel 600 blog közül már képtelen voltam előhalászni! Egyelőre.)
Éppen iparkodtunk fel a Notre Dame la Garde-ba, természetesen nem tévesztendő össze a párizsival, már csak azért sem mert küllemben sem lehetne összetéveszteni azokat. A katolikus dóm – mely a város legmagasabb pontja egyúttal – szimbóluma a városnak. Ebben a monumentális dómban szinte a város minden pontjáról lehet gyönyörködni.
Mire a busz felbattyogott, felpöfékelt a hegy tetejére, én már ki voltam bukva. (Még így, „halálközeli állapotban” is nagy örömmel töltött el, hogy a busz ablakából bepillanthattam, ha csak egy percre is a sikátorokba. Persze mennyivel jobb lett volna, ha gyalogosan is kényelmesen megnézhettem volna az utcákat és a házakat…) Amíg Dani belülről is megszemlélte a neobizánc épületet, leültem egy padra, és koncentáltam, hogy megússzam az egész hát-bulit. Ám útközben készítettem a fenti videót.
Mind a két fotóról lemaradt Szűz Mária arany szobra, kezében fiával, Jézussal, amely szobor a dóm tetejét ékesíti. Még szerencse, hogy a neten tüzetesen meg lehet nézni az épületet kivül-belül, alul-felül. Ez a házi feladat. Vagy el lehet oda utazni, és szuper fotókat lehet készíteni. Hajrá!
Letekintés a városra. (Persze, ha nem lettem volna magamba zuhanva a fájdalomtól, valószínűleg még készítettem volna sokkal különb felvételeket is.) Majdnem a Gellért hegyen éreztem magam. De csak majdnem!
Imádom a házakat, mert sokat elárulnak a lakóikról, az ablakokat, a világosra festett, fából készített fa palettákat. Igen, lehet imádni ezeket.
Kiterítik a ruháikat az ablakban, ezért külön imádom őket. Legszívesebben felcsöngetnék hozzájuk – de csak azokhoz, akik kilógatták ruháikat száradni, a napra -, és megismerkednék velük:
Ez a templom közel van a tengerhez, békesség árad falaiból. Bár ki tudja, a történelem milyen fordulataitól állt el ablakainak és gyönyörű bejárati ajtajának a lélegzete is anno?
A gyönyörű bejárata:
Belülről:
„Természetesen” még mindig nem tértem rá a címben levő utalásra: „Ne harcolj, hogy győzz!” Ami késik, nem múlik…
Ha kíváncsi vagy, hogy mi történik velem, a Hableánnyal, az elkövetkező napokban, ne tévessz
szem elől most sem.
A legnagyobb tengerjáró hajóval (1.) Hol van az útlevelem?
(4.) Marseille lábainál avagy ne harcolj, hogy győzz!
(5.) Nemcsak az ember tud dohogni!
(6.) Pompeii, a szurok fekete álom városa
(8.) Stan & Pan – hajó formájában
Meleg szívvel ajánlom úti élményeim morzsáit azoknak, akik még nem olvastak London, Las Vegas és a Fülöp Szigetek világából szerzett felejthetetlen tapasztalataimról:
Londoni tévelygések (73.) London Pass (12.) Windsori kastély
Viva, Las Vegas (8.) Utórezgés
Hálás köszönet a beszámolóért ,videóért! Valószínű nem fogok utazgatni már. Így külön értékeltem és élveztem a beszámolódat.Hihetetlen látványt nyújtott a kikötő a rengeteg hajóval! A csíkos mintás Dom is elbűvölt különleges szépségével! Belül is csodálatos! Köszi,köszi a beszámolót!