Viva, Las Vegas (8.) Utórezgés

Akik a Facebook-on ismerőseim, ezt a beköszöntő képet ismerik. Nagyon sok lájkot és kommentet kapott a fotó. Kár lenne csak a facésokat “kábítani” ezzel…

Amikor az ember nincs már nyomás alatt, akkor mindjárt jobban tud gondolkodni is. Ugyanis hajtott az a belső égésű motor, hogy újságíró nyelven kifejezve: “leadjam az anyagot” nektek. Na, és persze nekem sem volt mindegy.

Pár fotó angyalkákat örökített meg, akikből bőven volt a felkapott helyek előtt. Ha ilyen, fura szerkóba bújt nőciket látsz, biztos lehetsz abban, hogy ott (az épületen belül) jól fogod magad érezni. A “szerkó” munkaruhának számít:

 

 

 

Ahogy távolodok az élménytől, egyre kevésbé jutnak eszembe apró, “mellékesnek tűnő” részletek, amelyek akkor szinte drámába fulladtak.

Ez a fotó is – minden részrehajlás nélkül – jellemzi a várost, visszaadja annak a hangulatát. Az értékes vad lovakat ilyen utánfutókban szállítják a rodeóra. Ott jártunkkor épp egy bajnokság zajlott:

 

 

Az alábbi sztorit is elnyelte volna a nagy nirvana, ha nem kapcsolok időben.

Már az utolsó nap egyikén cirkáltunk a városban Danival, mikor elő akartam kapni a mobilomat, hogy valami érdekeset megörökítsek. Ám akárhogy igyekeztem, sehogyan sem találtam a számomra értékes tárgyat. Végső kétségbeesésemben kiborítottam a táskám tartalmát egy székre, hátha ott bújik meg valahol a “kis huncut”.

Ekkor gondolkodóba estem, hogy hova a p…ba tehettem, illetve hol használtam utoljára.

Egy áruházban fotóztam le ezt a több emeletnyi magas fenyőfát.

 

 

Rendben.

  • Ott nem hagyhattam, mert nem tettem le a kezemből -, morfondíroztam magamban.
  • Hát, akkor az utána levő helyen lehet csak -, adta ki az útirányt a nagy eszű Dániel fiam.

Felszálltunk a gyorsvasútra, amelyről ugyan készítettem két videót is, ám felszálláskor gyorsan letöröltem azokat, mert kellett a tárhely. Las Vegasból való startolás felejthetetlen pillanatait csak így tudtam megörökíteni.

Viszont, valami csoda folytán 20121. 11. 12-én, tehát három évvel később rá bukkantam erre a gyöngyszemre:

 

A “tetthely” egy hatalmas, egymásba ömlő szórakozó hely volt, ahol szintén ki nem igazodik az ember egyhamar. Ott megkérdeztük, hogy hol foglalkoznak a talált tárgyakkal.

Egy nagy csöcsű, sötét bőrű, messze zengő hangú nőci volt az alfa-omega. Legalább fél órát várakoztatott bennünket. A fülén telefon lógott, és lehetett látni rajta, hogy intézkedik.

Nagy nehezen ránk is szánt egy percet. Elmondtunk, hogy milyen mobilom volt, ami elveszett. Pár perc múlva kijött a mobillal a kezében.

Istenem! Abban a hatalmas nagy kavalkádban, ahol az emberek tömege folyamatosan változik, valaki mégis leadta a mobilomat, és meglett. Mert nem a készülékért fájt a szívem, hanem a benne levő fotókért és videókért, amelyeket Las Vegasban vettem fel.

Ebbe a blogomba – végső búcsúként – beteszem azokat a fotókat is, amelyek valóban szuperek, de vagy ez idáig “rejtegettem” vagy pedig a Facebook-ra tettem ki. Ott viszont a blogolvasók nem élvezhetik.

A szép dekoráció megnyugtatja a szemet:

 

Egy hatalmas tó, a környezet gyönyörű, és a zene messze zengő. Ezt az estét nem lehet elrontani:

 

Utcai részlet:

 

Egy “mammut” autó! Még a küszöbéig sem értem fel:

 

 

Valóban nagy város, és az emberek csak kis pontoknak tűnnek a hatalmas monstrum épületek tövében:

 

 

Már az utolsó napon kissé fáradt voltam, ami nem is nagy csoda – ha belegondolok:

 

 

 

Igen, mi tagadás, a szerencsejáték azt is jelentheti, hogy egyesek kopasz fenékkel térnek haza.

 

 

 

1. rész: A Holdra szállás sokkal könnyebb! 

2. rész: A kiválasztottak avagy   berepültünk a világosságba! 

3. rész “Sin City”, a Bűnös Város 

4. rész Kitörő vulkán a város közepén 

5. rész Paris Hotelen belül 

6. rész Két lányt egy csapásra! 

7. rész Búcsúzom

 

Simon Mara

Ha barangolni akarsz a blogom lankáin, tedd! S utána tedd a kezedet a szívedre…

 

 

 

Cikkajánló

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük