(Előljáróban annyit, hogy nem szüntem meg létezni. Hallgatásomnak két oka van: amikor csendben vagyok, akkor gondolkodom, vagyis veszélyes üzemmódban létezem. Másrészt – mint mondtam – a regényemen dolgozom, filozófálok, hallgatózom befelé.)

Élete folyamán az ember sok mindent megtanul. (Amennyiben még sem, az ő baja.) Többek között azt, hogy nincs két egyforma egyed, bár nagyon szeretnénk, ha a partnerünk pontosan azon a hullámhosszon mozogna, mint mi.

Ekkor ugyanis NO PROBLEM!

Ez persze nincs így, és ekkor lesz színes-szövevényes az életünk.

Ám én nem is erről akartam nektek regélni, hanem a pókokról. Kimondottan féltem tőlük gyerekkoromban. Koós Zsuzsi, legjobb barátnőmmel egyetemben. Mivel úgy gondoltam, hogy ez „kész hülyeség”, javaslatomra fogtunk pókokat, és megnéztük, mi történik, ha azok a karunkon végig gyalogolnak. Kiderült, hogy semmi.

Ez volt az első lecke, amit megtanultam. Nézz szembe a problémával, az kezesbáránnyá válik. Ha még sem, akkor is sokkal jobban fogod magad érezni, mert nem rajtad múlott.

Zuzu barátnőmnek – a jó pár közül az egyik – problémája akadt. Őt egyébként azért szeretem, mert végtelen jóindulatú embertársaival szemben. Ő is kivételes személy.

Azért tartom fontosnak a barátnői kapcsolatokat, mert mindig csuda jó példákkal rukkolnak elő. Volt egy barátja – most már nyugodtan mondhatom múlt időben, majd meglátjátok, miért mondom ezt. Ő tényleg barátnak számított a nagy forgatagban. Szerette az eszéért, hogy lehetett vele bármiről beszélgetni. Nem kapott szülési fájdalmakat, ha borongtak az élet különböző dolgairól. Jól érezték magukat egymás társaságában, és semmi több.

És nem feküdtetek le egymással? -, értetlenkedtem.
Eszembe sem jutott. Nálunk ez nem volt téma.
Biztos… -, bizonytalanodtam el.

Persze kérdezhetnétek jogosan: „Jól érezték magukat, és semmi több?” Már bocsánat, ha két ember jól érzi magát és „semmi több”, az a világon az egyik legnagyszerűbb ajándék. Ám – pár találkozás után – Zuzu érezte, valami nem stimmel. Nem tudta, mi, csak Bobo elmaradt, elhallgatott. Lehet, hogy a meleg ment az agyára… Sok munkájára hivatkozva és arra, hogy a hiteltörlesztés nagy feladatot ró rá, ritkította a találkozókat.

Amikor először találkoztatok, akkor is volt hitele, nem? -, vetettem közben nagy elmésen. Én figyelek.
Aha… -, lehajtotta fejét Zuzu, és őzbarna szemei gyanúsan csillogtak. Zuzunak nyáron volt a szüli napja, gondolta: „na, most talizunk”. És nem…
Én tudom, hogy mi az, hogy „időhiány” még biztosítós koromból. Át tudtam volna harapni a másik torkát, ha valami hülyeséggel feltartott. Meg kell őt is, érteni.

Látszatra nem a beszélgetésünkhöz tartozott szorosan, amit Zuzu költői kérdésként feltett:

Te tudod, kik járnak pszichológushoz? – Ám Zuzu meg sem várta, hogy levegőt vegyek, már válaszolt helyettem: – Akiknek nincsen barátjuk, azok pénzért vesznek lelki szemetest a pszichológus személyében. Ugyan rájöttek, hogy a beszélgetésnek, a problémák kibeszélésének mekkora gyógyító ereje van, de barátra nem tettek szert, mert az macerás, a bizalmatlanság őket is átjárja. Az, hogy valakit értőn meghallgatunk, az kész gyógyulás, sőt gyakran bármilyen probléma megoldásához is közelebb jutunk. A lélek megbetegedését talán nem kellene semmiségként kezelni, mert hanyagságunk „gyümölcseként” annak testi tüneteit „élvezhetjük” előbb-utóbb.

… Majd a szülinapon is túljutottak. Csak a nagy némaság. Zuzu nem tudta, mire vélni, interneten kérdezte, mikor találkoznak. Bobo kitérő válaszokat adott. Nesze semmi, fogd meg jól! És az értetlenség, hogy nem tudták megbeszélni azt a „valamit”, ez egyre cikibbnek tűnt.

pokhaloban

Elmagyaráztam Zuzunak: egy férfitől ne várja, hogy érzelmi intelligenciája az egekbe tör. Ezt főleg akkor nem várhatja el, ha az illető diplomás. A „tudós”, mérnökféle emberek – akár nők is – ifjúságuk nagy részét a tananyagok megtanulásával töltötték, tehát anno nem értek rá az emberi kapcsolatokkal bíbelődni.

sziv-egyre-kisebb