Szomorkás idő ide, borongós idő oda, én bizony kilőttem. És bár bentről úgy tűnt, eléggé esőre állt, mégis mire kitornáztam magam a nyüzsgő utcára, már nyoma sem volt enyhe retardált lelki állapotomnak.

Vajon miért? Tűnödtem, hiszen különösebben semmi sem történt, ami feldobott volna. Aztán rájöttem, mi is az igazi oka. Ma reggel barátaimmal beszélgettem. Volt akivel csak cseteltem, volt, akivel skype-oltam. És ez boldogított, töltött fel, hogy meg tudtuk beszélni dolgainkat. Megtudhattam, hogy kinél hol szorít a cipő.

Kedvenc barátnőmmel, Jankával megbeszéltük az aktuális helyzetét. Tudjátok, aki keresi, kutatja a leendő barátját. Pechjére már megint rossz lyuk mellett várja a csodát, mert jelenlegi barátja foglalt, azaz nős. Ez fegyvertény! Ráadásul egy régi ismerőséről van szó, akivel hónapokkal ezelőtt egy bevásárló központban találkozott. Merő véletlenségből… Vagy talán azért, hogy egy újabb leckét vegyen embertanból.

Akkor különösebben nem voltam jól felöltözve -, emlékszik vissza. -, mert nem volt hozzá kedvem.

Mint tudjuk, ha a nőknek nincs kedvük „kinézni”, az már rég rossz.

És nem összefutottam Gáspárral? Jól nézett ki! Majd kicsattant! Lehetett látni rajta, hogy minden stimmel nála.

Persze beültünk egy kávéra – a régi szép időkre való tekintettel. Gáspár egy második házasság lépcsőit koptatja, viszont a márvány lépcsőfokok még fényesek, hiszen csak fél éves közös múltra néznek vissza. Szereti feleségét.

Akkor meg mit keres nálad? -, csodálkoztam. Bár igazából még sem csodálkoztam, hiszen tudom, hogy egyesek szeretik púpozni a jót.
Ezen én is eleget tipródtam. Lényeg az, hogy ha találkozunk, mindig érzékelem, mekkora erőfeszítést kell neki hozni, szinte áldozatot, hogy találkozzunk. Állandóan azon agyal, hátha lebukik. Egyszer – képzeld el! – azért nem írt nekem napokig, mert azt álmodta, hogy lebukott… – Janka szemei tele lettek ki nem sírt könnycseppekkel.

– Ha vele vagyok, minden lényegtelenné válik, és minden megszépül. Ám ahogy elhagyom az ő hatósugarát, abban a pillanatban mintha egy sötét katlanba dobnának, és az örök éjszaka démonai vennék át az uralmukat lelkemen.
Az ünnepek alatt is mit nyűgölődtél -, emlékeztem vissza. – Még jó, hogy rosszul érezted magad a bőrödben, mert ő együtt volt a nőjével, te meg egyedül etted a kefét az ünnepek alatt. S mint tudjuk, a hosszú ünnepek nem mindenki idegzetének tesznek jót.
Akkor úgy voltam, hogy megmondom neki, elegem van ebből az áldatlan állapotból, hogy mindig előránt a sublód fiókjából, utána pedig a nagy semmi.
De milyen gyakran telefonáltok vagy írtok egymásnak?
Ez változó. Például az ünnepek alatt, amikor minden üres nap nélküle olyan volt, mintha keresztre feszítettek volna, akkor jóval ritkábban adott magáról életjelt. Ki voltam, mint a liba. Milyen kár, hogy most nem vagy Magyarországon, akkor tudnánk találkozni.
Az még arrébb van. Na, és most mi az ábra? -, biztatom kedvenc barátnőmet.
Tegnap találkoztunk, és megmondtam neki, hogy vége -, mondta Janka.

Nem láttam szemében elégedettséget. Beremegett, de nem az örömtől.

Nem vagyok boldog. De mást nem tehettem. Azóta nem vagyok magamnál.
Jól tetted, ha egyszer nem elégített ki ez a kapcsolat, pedig hát tudtad, hogy nős ember eléggé kötött fogású birkózást jelent.
Tudtam, de nem tudtam, hogy ilyen nehezen viselem. Mintha zavarná, ha jobban kimutatná a szeretetét felém, mintha féltené a renoméját.
Akkor most már nincs visszaút. Hidd el, előbb-utóbb visszatérsz abba a világba, amikor egyszerű dolgoknak tudsz örülni megint, mint régen.
Na, igen, de…
Micsoda?
Aznap, vagyis tegnap este írtam egy levelet neki, ahogy haza értem. Annyira szenvedtem az elhatározásom miatt. Kértem, bocsásson meg.
Akkor viszont eljátszottad – talán – a nagy esélyed, hogy a hiányod valóságosan is rátelepedjen a mellére. És még azt is elérted volna, hogy egy-két hónap múlva felhívna ilyen szöveggel: kezdjétek újra. Egyébként mit szólt ő az elszakadási gondolatodhoz, amit felvázoltál neki?
Nem örült neki, de tudomásul vette, és azt mondta, nem jó időben találkoztunk. Mindig úgy fog rám gondolni, aki igen kedves számára. És még mindig nem válaszolt a levelemre.
Nem úgy van az -, biztatom barátnőmet. – Lehet, hogy még fel sem fedezte. –Női ösztöneim azt súgták: nem kellett volna talán „enyhítő” levelet küldeni barátjának, mert Janka esélyei igen csak csökkentek. Biztos én is így tettem volna azonban az ő helyében…