Eldugott gyöngyszem (29.) Az elhagyatott babakocsi

Éljen április 1. – egész évben!

(Elöljáróban csak annyit, hogy az aktualitás miatt egy későbbi időpontra toltam át a beígért videóim közlését. Támadt fontosabb ennél.)

Mert bizony mondom néktek, irtó sz@rul kezdődött ez a nap. Kár fényezni! Minden balul ütött ki, de direkte nem ragozom. Nem akarok erre fókuszálni. Nem, én csak a szépre emlékezem. (Hogy van ez a dal? Majd írjátok meg nekem!)

Ebéd után ki kellett löknöm magam otthonról, úgyhogy csúzliba vágtam magam, és meg sem álltam, míg a Dunát át nem úsztam. Átkeccsöltem Pestre. Egy kicsit ott rontottam a levegőt, fújtam a mérget, a füstöt, és hazafelé megtörtént a csoda.

Na, lássuk, mit (vagy inkább kit) dobott a Sors nekem?

Állok a Városházi buszmegállóban (XXII. Kerület). Lehet, hogy nem pontosan ez a neve, én még különben is le vagyok teljesen ragadva a Varga Jenő térnél!
És jön a busz, már pattanok is fel rá.
– Jaj! -, kiáltok fel hangosan. Szokásomhoz híven az egész lankadt pöcsű társasággal tudatnom kell, mi az ábra nálam. – Rossz buszra szálltam fel! – És megnyomtam a vészcsengőt, hogy le akarok szállni.

Rövid útról van szó egyébként.
Megáll a busz. Senki nem mozdul. Az ajtó tárva-nyitva.

– Minek jelez, ha nem akar leszállni? -, förmed rám a sofőr, mert éppen őt árnyékoltam be “hatalmas” termetemmel.

Rá csodálkoztam, hogy mit sipákol ez az ember, mikor felkiáltok:
– Ja, milyen igaza van! – És lerontok öles léptekkel.

 

Ekkor láttam meg egy babakocsit árválkodni, kicsit a forgalomból férletaszítva. És annyira hihetetlen érzés fogott el. Hirtelen képek suhantak át bennem. Gyermekhangot hallottam, kis párnás gyermek kezeket és lábakat láttam boldogan kalimpálni. Bodrozódó nevetést véltem hallani.

Ám itt megszakad a kép.

Mit keres ez a babakocsi itt árván, egyedül? Hirtelen megnőtt a gyerek, és egy év alatt szőrös tökű felnőtté vált? És ő maga, két évesen hozta el autójával a babakocsit, mert már nem kellett neki? Ezen elvariáltam magamban, és éreztem, ahogy a sötét felhők vonulnak át bennem. Mert a saját hegytetőmön akkora felhőzónába keveredtem még délelőtt, hogy az orromig sem láttam.

Megérkezett a buszom, és ruganyosan felléptem. Majd leültem egy fiatalember mellé.

– Jaj, nem jó buszra szálltam fel! -, rikoltottam fel ismételten kétségbeesve. És el kezdtem sopánkodni a srácnak, hogy mekkora pech, amikor nekem máshol van dolgom.

Szó szót követett, és megtudtam, hogy ez a 15 év körüli nagyszerű teremtés, Sebestyén – aki nem szereti annyira a keresztnevét – művészeti szak-középiskolába jár a környezete nem kis meglepetésére. Egyedül a legkedvencebb nagymamája örült, hogy ezt a sulit választotta.

 

Itt lehetővé vált számára, hogy felfedezze saját magát. Úgy érzi, hogy barátokra talált a fiatal pedagógus gárdában is. És ahogy beszélgettem ezzel a (több mint) szimpatikus sráccal, akivel akkor találkoztam életemben először, megtörtént a csoda.

Simán vette a lapot, nem kellett “bemutatnom” a személyi igazolványomat, hogy elmagyarázzam, miről is szólok. Beszélgettünk. Egyszerűen, ahogy annak lennie kell(ene). Kimosta a délelőtt tapasztalt borzasztó nyomasztó érzéketlen-fatuskó-üvegszemű-fajankó-buldózer viselkedést valaki részéről. Általa újból helyre került bennem az az elementáris életigenlés, ami mindig is jellemez engem.

Igazán köszönöm neked, drága, jó Istenem, hogy a mélyrepülés nem tartott sokáig!

Nem! Verjétek ki a fejetekből ezt a hihetetlen sületlenséget:

A véletlen nem véletlen! Ne áltassátok magatokat! Így tehát lesz még egymással dolgunk! (Nem fenyegetésképpen mondom!)

 

Egy kis szükséges elmélkedést ebből a blogból tudtok meríteni: Szöszinet (9.) Emberi kapcsolatok és más egyéb

 

Cikkajánló

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük