• Hogy van ez, találkozom valakivel, szimpatizálunk egymással, és el kezdünk ismerkedni. Egyre inkább megismerjük a másikat. Azt gondolnád, hogy a kapcsolat egyre jobb és jobb lesz. De…
• Igen? – kérdezem vissza Jankát, miközben erősen koncentrálok a habos kávé legmegfelelőbb módon történő elfogyasztására.

• Megsúgom nektek, nincs optimális „elfogyasztási mód” a habos kávé elfogyasztására. Mert ha édesen szereted, akkor biztos, hogy nem tesznek bele cukrot a kávéba. Sőt, tovább megyek, ha valami csoda folytán tennének is, azt nem kevernék föl, illetve még csak meg sem kérdezik, kérsz-e bele cukrot. („Milyen cukrot?”) És mit ad Isten, rá fújják a habot a kávé tetejére. Na, most ott van a nagy probléma, hogy ha a cukrot be akarnám csempészni a hab alá, az végül is fizikai képtelenség. Bár be tudnám csempészni, mint a férfi, amikor azt mondja, hogy ő nem akar lefeküdni a nővel, de már a kezével ott motoszkál a nő fodros bugyija körül. Szóval be lehetne csempészni a cukrot a kávéba, de akkor a hab voltát is erősen megkérdőjelezzük, hiszen az összeesik – legnagyobb bánatunkra. (Meg kell jegyezni, a férfinál nem áll az „összeesés”…)
• A felesége persze fontos, de én is helyet foglalhatok lelke valamelyik bugyrában -, mondja Janka, s közben erősen a szemeim közé néz ízlésesen kisminkelt, őzgida szemeivel -, mert amikor találkozunk, akkor érzem, hogy az összes figyelmével rám koncentrál. Végtelenül kedves, bársonyos a hangszíne is, és olyankor csoda jól érzem magam. Ekkor nem zümmög a fejemben az a gondolat: márpedig meg kéne szakítani ezt a kapcsolatot, mert nem boldogít engemet.
• De ezt te nem tudod megvalósítani. Mert nem kéne mást tenned, mint amikor megint keresne, és feltenné az ominózus kérdést: „Mikor találkozzunk?” akkor te… És ráadásul ott van egy felajánlott konkrét nap, akkor te azt mondod: Bocs, de az pont nem jó. Egyébként nagyon sajnálod. Ő nem érzi azt, hogy te nemet mondtál neki, az ő bosszantására. Aztán megint nemet mondasz az újabb időpontra – a legnagyobb sajnálatodat kifejezve persze. (A „persze” szónak itt a hangsúlya eléggé hangsúlyos of course!)
• Igen, ezt valóban nem tudnám megtenni.
• Ugyanis akkor kezdené érezni, hogy te fontos vagy számára, mert a hiányt elő tudtad teremteni, mint a maszatos képű bányászok – vállukon elválaszthatatlan pajtásukkal, a csákánnyal -, kitermelted az értékes ércet a föld felszíne alól. Az elvonási tünetek kihozhatnak a másikból olyan dolgokat is, amit magától meg nem tenne semmi kincsért. Nekem az a véleményem, hogy amit az ember nagyon akar, azt megteszi. Úgy csinál, mintha az idejét nem ő, maga osztaná be. Ez nem igaz, ennek a látszatnak nem szabad bedűlni.

• Különben is, ha annyira szeretne találkozni, de nem jön össze, akkor neki verdesnie kéne a szárnyait és kelepelnie kellene a ház tetején, hogy még a szomszéd faluban is megtudják, a gólya család megint azon töri a fejét: a kis gólyák tanulnak nyár közepén repülni a házak felett.
• Most is már két hete nem találkoztunk -, sóhajt egyet Janka. Eközben kinyújtom nejlon harisnyás lábamat, melyeket szívesen helyezem egymásra. Azon gondolkodom Janka beszámolójával párhuzamosan, hogy gyakrabban kellene felvennem szoknyát – annyi van belőlük! -, mert minek edzem én magamat halálra, ha formás lábaimat gatya szárában rejtem el?

Közben a rátarti pincér eltűnt, teljesen felszívódott, na, igen, mert fizetnünk kellene.

• Úgy érzem, mintha valami kegyet gyakorolna -, itt egy kicsit elvékonyodott Janka hangja, mint amikor a tóba dobott lapos kavics nagyot ugrik egy sistergő, tarajos hullámon -, ha nekem megadja, amire szükségem van. Ahogy a virágot is meg kell öntözni, ha nem akarjuk, hogy elpusztuljon. Beszélünk ugyan néha telefonon, de teljesen semleges dolgokról. Ebből én még nem érzem, hogy szeret. Egyszerűen a nőnek kijáró kedvességet nem tudom megkapni tőle. Lépnem kéne -, gondolkodik hangosan Janka, és elbűvölő kerek szemeivel rám néz, mintha én tudnám a választ. Válaszom nem marad el.
• A férfiak egy része túlságosan realista, hidegfejű, nem érti meg, hogy te egy meleg lelkű nő vagy, egy igazi nő, akit kényeztetni kell, akit meg kell kérdezni, hogy van, akinek azt kell mondani időnként, hogy „már úgy hiányzol, drágám!”

• Valami ilyesmit játszanak a szerelmes párok is:

• Nem regényeket vársz el tőle, csak néhány, melegszívű mondatot.
• Egyszerűen nem értem, nehezére esik udvarolni nekem? – és Janka egy nagyot csapott a kávés kanállal a levegőbe. Attól féltem, hogy a hófehér blúzom elejére kapok egy kis kávé foltot. De nem… – Ha nehezére esik kedves lenni hozzám, akkor meg menjen jó messze. Ne is lássam soha többé! – A megbántottság kis apró ráncokat csalt Janka orra köré és homlokára, ettől még szerethetőbbé vált barátnőm. Megfigyeltem, hogy a ráncokat lehet szeretni simán.
• Igazad van, de ezt te már egyszer megrágtad jó alaposan, végül sikerült magaddal megbeszélni, hogy csak könnyedén kell venni a dolgot, és akkor nem sántulsz bele ebbe a kapcsolatba.
• Egyszerűen azt érzem, mint amikor egy ember belép egy házba, benyit – mondjuk – a játszó szobába, ott játszik a macival meg a hosszú hajó babával, majd becsukja maga után az ajtót, és folytatja tovább az életét, mintha mi sem történt volna.

• Ez tetszik nekem -, bólintottam elismerően Janka okfejtésére, mert pontosan úgy hangzott, mintha én mondtam volna.
• Ezek a férfiak nem okoznak nekem örömet -, szögezte le Janka, és bánatosan matatott a táskájában, hogy elő halássza belőle a zsebkendőjét. Majd elővette a táska mélyéről a kis tükröt, hogy a bánat felhőit elhessentse enyhén bepirosított arcáról és rúzzsal fedje el ajkait és bánatát.

Janka kalandjai (1.) Szerelmi oldások (vagy nem)

Janka kalandjai (2.) Biztos vesztes pozíció

Janka kalandjai (3.) Milyen a videó szex? 

 Janka kalandjai (4.) Facebook színekben 

Janka kalandjai (5.) Nem jó időben találkoztunk

 Aki igényt tart a további blogjaimra, figyeljen egy kicsit jobban, mert a blogom linkje megváltozott

az alábbira,

tehát nem a régi „csatornán” érkeznek elmés, magvas, meg nem ismételhető okfejtéseim. Legyetek TI IS RÉSEN! Ez nemcsak a férfiakra értem!