Elindultam szép hazámból

Na, igen, egyszer mindennek eljön az ideje. Ma például elérkezett a Londonba indulásom napja (2016.01.20., szerda). Ideje, hogy szétcsapjak az eltunyult londoniak között. Azt hitték, hogy a tavaly nyári ott tartózkodásommal megúszták. Hát, nem…

Ám ma még ma van. Világos! Kristálytiszta. Az idő kiváló, a levegő mar. Jó, enyhén, de mar, mert hideg van. Kesztyűbe dudálós. Ám Magdikával, a „mi Magdikánkkal” megbeszéltük, hogy korcsolyázni megyünk a tóra. Így szoktuk Lacival emlegetni ezt a mosolygós, kedvemre való „fehércselédet”. (Mindig rettegek, hogy valaki, bárki szó szerint veszi a macskakörömbe foglalt közös főnevet.)

Igaz, ő sem tud siklani a jégen oly nagyon, a művészi kivitelre egy nagy 0-át kapna. Nem különben én is. Így érthető, hogy örök szövetségesek vagyunk. Itt csak maga a tény, hogy korcsolyázni megyünk, ez bizsergette az idegszövevényünket. Megbeszéltük, hogy 10.20-ra a tónál. Persze a tó nagy. Ahhoz képest mindenféleképpen nagy, hogy talizni akarnak ott emberek, akik mást értenek a „tó csücskénél”.

Kiszálltam a napfényes időben az autómból. És elindultam a füst irányába, ahol szemmel láthatóan a levágott nádast tüzelték el derék férfiak.

• Szép jó napot! – szólítottam meg a több ránccal rendelkező férfit a kettő közül. – Önök szerint lehetne most korcsolyázni? Láttak ma tavon korcsolyázni embereket? – Két, kómában levő közmunkást kérdeztem meg, akik lassított felvételben piszmogtak valamivel.
• Ma nem, de tegnap igen. –Erre megkocogtatja valami szurka-piszka szerszámmal a jeget, és az egy ujjnyi jeget sikerült betörnie.

Lelki szemeim előtt rögtön az ugrott be, hogy a résemig besüllyedek a jéghideg vízbe. És ma megyek Londonba. Nem hiányzik egy jó kis felfázás nekem!

Jó, visszabandukoltam a kocsimhoz, ahol pár méterrel arrébb egy szintén ütött-kopott kocsi állt. Már a megérkezésemkor is telefonált egy nap barnította férfi, de még mindig mondta a magáét. „Ejha, de sok pénze van a telefonásra.”

• Megmondaná, hogy hol van itt hinta? -, kérdeztem a férfit. Nem vártam, hogy vég nélküli telefonálását befejezze.
• Nem tudom, itt nincs sehol. – S mily meglepő, tovább folytatta a telefonálását.

Ebbe belenyugodtam, így tovább vártam. Szemlélődtem. Ez – kérem szépen – állatira megy. Természetesen Magdika már jócskán késett. De szép idő volt, barátkoztam a jéggel. Nem volt ezzel semmi probléma, a jelennel akkor éppen pertu viszonyban voltam. „Áh -, mondom magamban -, felhívom már Magdikát, hogy megtudjam, merre, hány lépés.”

Abban a percben lemerült persze  a telefonom – helyettem is. Úgy figyeltem, mint a vadászkutya, hogy ha feltűnik a kocsijával Magdika, akkor le tudjam inteni. Mire felrémlett a nagy helyzet: ugyanis teljesen rossz irányból vártam barátnőmet. Pont az ellenkezőjéről kellett volna.

Nem feszítem a húrt, tényleg sikerült találkoznunk, és mi ketten, tipikus barnamedvék – főleg én – a jég mellett, a napsütésben kibeszéltük a férfiakat. Adtunk a pofájukra nekik.

Természetesen nem korcsolyáztunk, de a szándék megvolt. És ez a lényeg!

Utólag persze ide biggyesztek egy videómat, ahol láthatjátok, mit ki nem találok, hogy ne korcsolyázzak. (Még mindig könnyesre tudom magam nevetni saját magamon. Szerintem nektek is tetszene!)

Egy kis szükséges elmélkedést ebből a blogból tudtok meríteni: Szöszinet (9.) Emberi kapcsolatok és más egyéb