Londoni tévelygések (27.) Mindenki a helyén van

(Újból „kölcsön vettem” a beköszöntő fotót, ahol Krisztával, kedvenc menyemmel vagyok éppen lefotózva.)

Akinek nem derült ki még eddig sem, közlöm: szeretem Londont, ahol tiszta szívből nevető embereket látok.

Amikor csütörtök hajnalban a reptéri buszra felszálltam, amivel Londonba jöttem, aranyos jelenetet láttam. Egy öt főből álló – a busztársasághoz tartozó – három férfi, két nő beszélgetett. Életvidámak voltak azokban a késő éjszakai órákban is. Érzékelhető volt, hogy harapódzik el a nevetés friss rőzselángja. Először az egyik hölgy kezdte el a felhőtlen kacagást, mintha csiklandozták volna, majd a kolléganője harsant fel, ezt követően a férfiak is boldogan rázendítettek.

Ma láttam egy úri embert a Londoni metróban. Pont velem szemben ült, és boldogan legeltettem szemeimet finom alakján. Minden kimért volt rajta, pont annyi súlya volt, amennyi az ízlésesség netovábbja. Kimondottan trendi volt az ipse. Borotvaélen táncolt a nemes arca, mely kissé rózsás jelleget öltött, amikor azon gondolkodott, hogy elvegye-e a napi sajtót a szomszéd ülésről. Végül erőt vett magán, és nem tette. Túl közönségesnek tartotta volna ezt megcselekedni. Akkor megtudhatott volna egy fontos információt. (Ezzel majd később foglalkozom.)

A nyak koronájánál maradva, fekete haja gondosan rövidre vágva, és pontosan annyi hajszál volt felsorakoztatva feje búbján, amennyi a jól fésültséghez kellett. Szeme keskeny vágányú, szája vékony, affektálásra teljesen alkalmas. Kissé összeszorított ajkai bizonyára szabályos fogsorát fedték. Azok minden bizonnyal vakítóan fehérek lehettek, mint ahogy a kényesen kimosott inge is az volt.

Ám azon kívül minden fekete volt rajta. Talán még a lelke is, hiszen szereti a stílszerűséget. Fekete, igen finom szövetből készített kabátjának felső hajtókáját matt fekete bársonyból készítették, fekete bőrcipője kellő feszességgel vette körbe gazdája megfelelő méretű lábát. Fekete bőrtáskáján igen cseles zár hívta fel figyelmem arra, hogy jobban körbejárjam személyét ennek az úri embernek, akinek valószínűleg vízálló órája lehetett a csuklóján, hiszen nem lehet tudni, hogy a metrót esetleg elönti az áradás… Viszont abban az esetben is fogja tudni, hányadán áll az idővel.

Igen, ez a férfi kellően felkeltette kíváncsiságomat. Egy darabig labdázok az emlékével, de nektek is átadom az élményem – mivel nagyvonalúságot kaptam a jó Istentől ajándékba.

Igen, megint itt vagyok Londonban, pontosan úgy, mint amikor tíz hónapos gyerekem rájött – ez a nyolcvanas évek elejére datálódik -, hogy a lába nemcsak kúszásra alkalmas, hanem futólépésben is lehet vele közlekedni. És amikor lementünk sétálni, játszani a többi gyerekkel, összejött jó pár kismama, a csemetéikkel. Ekkor Danival is csatlakoztunk a kis csapathoz.

Én el kezdtem egy gondolatot megosztani másokkal, ám Dani kilőtt, és ügetve követtem fiamat. Miután futottunk egy kört, megint visszaértem a kis csapathoz, és befejeztem a közlendőmet. Látjátok, ilyen London is. Futottam egy kört, de most befejezem a mondandómat, amelynek természetesen nincs vége. Ne örüljetek! Hiszen az élet íródik tovább, csűri-csavarja.

És még el sem mondtam, mik a hírek a nagyvilágból!

Az előző részeket természetesen át tudjátok nyálazni.