És ennek a blognak a nagy részét hol írtam meg „természetesen”? Amikor elkezdtem magasröptű gondolataim közlését, még 12000 méter alatt repültünk, és most,
Év: 2018
London már nem szolgál meglepetésekkel. Régi ismerősként üdvözöljük egymást, mint akik alaposan kiismerték a másik rigolyáit és jó tulajdonságait…
Mint mindig, most is visszafelé haladunk az időben, amikor még a Las Vegas-i lázas készülődés nyomait fedezhetjük fel az én territoriumomban…
Igazán stílszerű a beköszöntő fotóm, amelyet a legutóbbi USA-ba utazásom „küszöbén” sikerült lencsevégre kapnom (várakozva a felszállásra) a repülőtér belsejéből. Sziasztok! Mostanában egyre lezserebbül
Ahogy az őszbe haladunk előre, egyre kardinálisabb kérdéssé növi ki magát, hogy mit eszünk . A macskáink is gyakrabban „csipegetnek” valamit…
Mindannyiunkat ér különböző, nem kellemes élmény, amely úgy esik a fejünkre, mint a macska, amikor lecsúszik a tetőről, és épp ott állunk. Ki gondolná? Az Élet azonban mindig gondoskodik egy kis csemegéről. Viszont, hogy nem erről szól a versem, az már tuti…
Nagyon fogok villózni és akár a végletekbe menni, de most éppen hajnal van, nekem hajnal 6 óra. Fent vagyok már 4 óra óta, és fárasztom magamat mindenfélével.
Nem egszerűbb, ha közöljük a másikkal, mi is az ábra? Nem, egyeseknek nem szabad semmit sem mondani, mert megsértődnek.
Szeretjük a sunyi embereket? Nem! Főleg akkor nem, ha bennünket akarnak becserkészni!
És valóban, lassan bekúszik az éjszaka a tudatunkba, a csontjainkba. A mozdulatiank zombisodnak, lelassulunk, s lassan, lassan elalszunk.
