Viva, Las Vegas! (12.) Let’s go to Grand Canyon!

Korán kellett kelnünk, hogy csatlakozni tudjunk a Grand Kanyon felfedezését napirendre tűző csoporthoz. Persze valamit valamiért. Egy nagy, kényelmes buszon tettük meg a négy órás utat a kanyonhoz, amit jó pár megálló tarkított természetesen.

Az út mentén – órákon keresztül -, mindenütt, amerre a szem ellát, kövek, hegyek, növény sehol, csak a vörös kőzet, amely néhol annyira töredezett, hogy az ember attól fél, a busz tetejére zuhannak. A hegyi kecskék is éjjel-nappal panaszkodnak a végtelen, kietlen vidék miatt, bár számunkra teljesen láthatatlanok voltak ezen igen ügyes állatok.

Természetesen néhány helyen megálltunk, ezeknek a megállóknak több hasznát láttuk. Először is elvégezhettük az ügyes-bajos dolgunkat, másrészt, akinek volt felesleges kidobni való pénze, mindenféle vacakot vehetett horribil magas pénzért.

(Az érdekesség kedvéért közbevetőlegesen megállapítom, hogy a repülőgépen lehet jó blogokat írni, mert zúg, süvít a fülem mellett a légkondi, egy kisgyerek gőgicsél mögöttem, aki bármelyik percben hiszti rohamba törhet ki, viszont jól lekötöm magam. Las Vegasból térünk vissza Londonba, és a Flight info szerint a magasság 11791, a sebesség 985 km/h. Még javában USA területe felett repülünk, Fort Collinsot megcélozva. Imádom ezeket az adatokat, pedig egyébként annyira utálom a számokat.)

Először, ami megemlítésre érdemes, az a hatalmas vízerőmű gát, amely egész Las Vegas teljes áramellátását biztosítja, Arizona és Nevada állam határán hömpölygő Colorado folyót „meglovagolva”. A méretekre itt sem lehet panaszunk. Csak annyit, hogy (huge) hatalmas.

(Talán – mert borzasztóan untam a számolást -, a 35. helyén szerepel a ranglistán a világ legnagyobb erőművei között. Ezek után azt kérdem, hogy milyenek lehetnek a többiek Hoover Damhoz viszonyítva, mert irtó nagynak láttam a buszból. Sajnos nem szálltunk ki, e helyett inkább mindenféle „híres” bodegákba tettük be a lábunkat!)

Ha jól belegondolunk, kell is az áram Las Vegasnak, mert ami fényeffektekkel és mindenféle luxus szolgáltatásokkal kápráztatják el a kikapcsolódni vágyó, kalandra szomjas turistákat…

Elképesztő, hogy az amerikai milyen tehetséges nép: a semmiből is komoly pénzeket „csinál”. Megálltunk sok helyen, amelyek a Vadnyugat legkopottabb, megfilmesített porfészkei, és mégis úgy állítják be azokat, hogy mekkora ámulatba ejtik a világot. Már az idő vasfogától és a lustaságból származó korrózió erősen kikezdte a különböző használati tárgyakat, mint pld. lovasszekér, vagy magyarosan mondva kordé, a 60-as évekből származó csotrogány személygépjárművek. Na, persze, ezektől nekünk el kell ájulnunk…

A kép címe: Ne szólj szám, nem fáj fejem.

Mihez tartás végett, mit mond a Wikipédia?

„A 66-os amerikai országút az Egyesült Államok és talán a világ leghíresebb országútja. Szokták a „The Mother Road”, azaz Az országutak anyja, illetve „Az Egyesült Államok főútja” néven is emlegetni. Az USA-ban szokás, hogy az autóutak egy-egy híres ember nevét viselik. A 66-ost Will Rogers(wd) humorista után nevezték el. Az autópálya mind közlekedésileg, mind pedig történelmileg rendkívül fontos volt. Manapság már csak turisták és megszállottak keresik fel a közel 4 000 kilométeres országút egy-egy szakaszát, vagy akár a teljes hosszát.^[1]

Kisebb-nagyobb, abszolúte igénytelen helyiségekben mérhetetlenül drágán kínálták szuvenírjeiket a „híres” Road 66 mentén található kisebb-nagyobb üzletek elárusítói. Hát, nem hülyültem meg, hogy feleslegesen, porfogónak vegyek valami kis mütyürt? Nem, azt már nem!

Ha eljönnének az amerikaiak, és megnéznék a magyar vidéket, rájönnének, hogy pld. nálunk a vidékre mennyire látvány-gazdagság jellemző, és átértékelnék a „vidék” fogalmát.

Ez egy nagyobb bodega, ami tele van mindenféle felesleges cuccal:

Na, de mondhatná bárki, elment az eszem, hogy én meg a magyar valósággal hozakodom elő? Igen, elment! Akiben ellenszenvet keltettem a „kiskakas” dumámmal, ezzel – a szívemnek kedves – fotóval próbálok engesztelni:

A Rout 66-on megállva, ez a kutya tetszett a legjobban, amelyről lehetett érzékelni, neki már újat nem tudnak mutatni. Régi motorosnak számított, a gazdival együtt boltosdit játszott. Imádtam.

Mint tudjátok, a Grand Canyon akkora kiterjedésű, hogy képtelen vagyok egy blogba sűríteni az élményeimet.

Szóval folyt. köv.

Tavalyi Las Vegas-i élményeimből egy csokorra való nektek:

1. rész: A Holdra szállás sokkal könnyebb! 

2. rész: A kiválasztottak avagy   berepültünk a világosságba! 

3. rész „Sin City”, a Bűnös Város 

4. rész Kitörő vulkán a város közepén 

5. rész Paris Hotelen belül 

6. rész Két lányt egy csapásra! 

7. rész Búcsúzom

8. rész (Utórezgés)

9. rész („Nem bírom ezt a feszültséget!)

10. rész (Greenland felett)

11. rész („Jé, csend van!”)

Simon Mara

marasimo@gmail.com

Ha barangolni akarsz a blogom lankáin, tedd! S utána tedd a kezedet a szívedre…