Simonék félrebeszélnek (68.) Opatija és a kihasználatlan tér

Mikor Lacinak mondtam, hogy egy napra az Adriára megyek, szokásához híven ellentámadásba lendült:

• Inkább elviszlek téged a becsei strandra. 
• A Dolcetravel jóvoltából egész napot tölteni Opatiában és oda-vissza pedig 1-1 éjszakai buszozás – ez egy aktív hétvége. Nem sok időt vesz igénybe, ám eléggé emlékezetes lehet. Na, igen! Irtó fárasztó – ezt még előtte is el tudtam képzelni.

Persze a gyakorlat az igazi – az éles lövészet. Ha jól tudom, 48 utast szállít a busz, és ránézésre minden rendben. Kettesével ülnek egymás mellett. Légkondicionálás – amelynek két jellegzetessége van: fagyhalál és fagyhalál előtti, ill. utáni állapot.

Amikor kiderült, hogy Erikával leghátsó sorba kerülünk összesen ötödmagunkkal, rossz előérzet kerített hatalmába.

Először nem értettem, hogy miért vagyok én mindig a szomszédnő szoros közelségében. Azt gondoltam, leszbi, de végül is egy kicsit jobban megszemléltem az üléseket. Kiderült, hogy csecsemő méretű székekkel rendelkezünk. Egy kissé termetesebb embernek már maga a halál. A mellette levőnek ugyanaz. Hátul csak négy embernek szabadna utaznia, de akkor kevesebb a bevétel…

Tudtam, hogy az alvással probléma lesz, mivel ülve aludni, nem az én műfajom. Azt viszont nem vettem számításba, hogy ezen a keskeny ülő helyen mindig úgy éreztem, mintha csúsztam volna le a tepsiről. A fenekemmel szinte kapaszkodtam, hogy  ne essek le. Az előttünk levő két ülést hátradöntötték, és ezért úgy éreztük magunkat, mintha nyársat ettünk volna. De érdekes módon csak nekünk, Erikára és rám volt jellemző ez a „kivételezettség”. Akárhogy tettem a lábamat, akár a nyakamba is – értsétek szó szerint, hiszen a láb vérkeringését kellett serkentenem – , sokra nem mentem vele. Egyesek rögtön megállapították, hogy ők nem ilyen hajlékonyak, na, igen, gumi nőnek születni kell.

Ülök a sötét buszban – normális alakzatban –  és fúrjuk magunkat előre az éjszakában, miközben azon gyötrődök, hogy ha hason feküdhetnék, csak legalább tíz percre, rögtön jobban érezném magam.

És ekkor ötlött fel bennem a lehetetlen elgondolás: a középen levő közlekedési sávra fentem a fogamat. Miért? Nekem ez a sáv kellett a boldogságomhoz. Leterítettem egy törölközőt, és végre hasra vághattam magamat a sötétben.

Elég szokatlan megmozdulás volt részemről, de végül is kit zavartam ezzel? Nem mondom, némelyik utas társamat kissé megleptem. Azt hitték, hogy rongyokat hagyott valaki a keskeny úton.

Nem mindenkinek javaslom ezt a megoldást. Azoknak semmiféleképpen nem, akik sokat méláznak, hogy vajon mit gondolhatnak mások. Őket biztos, hogy lebeszélném erről.

Ám azért mindenkivel tudatom, hogy Opátiját akkor sem lehetne elrontani semmivel és senkivel, ha az utasok üres sörös dobozokkal célba-dobálást játszottak volna, és én lettem volna a céltábla.

Opátija tengerpartja olyan, mint egy nagy strand szeszélyes képződményekkel, teraszokkal, romantikus vízbe ereszkedési lehetőségekkel. A víz csodálatosan kristálytiszta – türkisz kék-zöld – és kissé hideg, amelyet pillanatok alatt megszokunk.

Egész nap közlekedtünk barátnőmmel egyik romantikus helyről a másikra. Süttettük a hasunkat a nappal és a hullámok hátán lubickoltunk.

Nekem pedig a tenger a fontos. Ősi, elementáris kívánság önt el időről időre, hogy nagy vizeket lássak és testem összes pórusával érzékeljem.

Egyébként könnyen megeshet, hogy valamelyik magyar ősöm még itt élt, esetleg az egész család tengerjáró volt, pld. hajós kapitány lehetett az ük-ük-üköm.

Ez (is) USA – Atlantic City

(1.) Repülni jó – de ezt már kivülről fújjátok! 

(2.) És te holnap utazol? 

(3.) A hamisítatlan ameriakaiak

Meleg szívvel ajánlom úti élményeim morzsáit azoknak, akik még nem olvastak London, Las Vegas és a Fülöp Szigetek világából szerzett (legalább is számomra) felejthetetlen tapasztalataimról:

Fülöp Szigeteki esküvő 

Londoni tévelygések (73.) London Pass (12.) Windsori kastély 

Viva, Las Vegas (8.) Utórezgés 

A világ legnagyobb tengerjáró hajójával (8.) Stan & Pan – hajó formájában