Közismerten jó szervező vagyok, már ami az életem menedzselését illeti. Lassan már nyílt titok, hogy utálok csomagolni, ám a szerdai nap (2016.11.09.) erősen közeledett. Ez a nap egyáltalán nem volt arra tekintettel, mennyire utálom ezt a szitut, hogy más nem tudja megoldani ezt a patt helyzetet, csak én.
Egyre csak halogattam a becsomagolást, de elhatároztam, hogy most szakítok ezzel a rossz szokásommal, hogy az utolsó pillanatban állok neki összeválogatni a cuccaimat. Ám majdnem sikerült. Mondom: csak majdnem.
Miután becsomagoltam, azon gondolkodtam, tényleg olyan korán kell kelni, vagy csak valami agyrém az egész:
Kedden fél tízkor még mindig nem voltam kész, ám este tíz felé már büszkén húztam ki magamat. Valami csoda folytán még korán is feküdtem le, sőt még aludtam is, hiszen másnap pontban hajnal 3-kor fel kellett kelnem.
Reggel gyors zuhanyzás, teakészítés – igaz, elfelejtettem inni belőle, már csak az autóban jutott eszembe -, és már pattantunk is be férjemmel a kocsiba. Irány a Liszt Ferenc II reptér.
Elégedetten állapítottam meg, hogy ilyen hihetetlen korán csak néhányan lézengenek az utakon. Laci – mint régi „motoros” – tudja, reggel nem szeretem, ha hangokat hallok a rádióból. Igazából sehonnan sem szeretnék hangokat, mondatokat hallani. Elég, ha a belső hangokra figyelek.
„Milyen klassz -, gondoltam magamban, hogy a hazai, hétvégére prognosztizált hideg elől más országba repülők.”
Elégedett lehettem természetesen, hiszen frissen és fiatalosan már is a Városligeti metró megállónál parkoltunk le, és rögvest elnyelt a metró gyomra pakkostól, mindenestől. Ám a szerelvény nem akart megérkezni, mint amikor a kismama várja a szülést, de sehol semmi.
„Se baj! Nincs itt semmi probléma!” Ekkor még bizakodó voltam teljesen, ám a repülőtérre induló buszra is várni kellett. És akkor kaptam csak a fejemhez, amikor a busz elindult, és hiába vártam, hogy normál sebességre kapcsoljon. Úgy araszolt, mint egy meztelen csiga a késő éjszakában.
Mivel legelöl ültem, közel a sofőrhöz, megkérdeztem:
„Tessék mondani, nem lehetne csak egy nagyon kicsit gyorsabban menni, mert a repülőtérre sietnék.”
„Nem lehet -, válaszolta akkurátusan a sofőr -, mert meg van határozva nekünk, hogy az egyes állomásokra mikor kell oda érni. Egyéni érdekeket nem vehetek figyelembe egyébként sem, mert elveszik a jogosítványomat!” Csak tudnám, hogy más buszok miért hagytak le bennünket?
Mások ilyen gyorsak voltak, velünk ellentétben. Hozzánk képest fénysebességgel közlekedtek:
Amikor meghallottam a hangszínét a harminc év körüli ürgének, tudtam, hogy itt fűszál nem terem nekem. Igazam is lett, mert ő bizony egész végig ahhoz a szédítő sebességhez ragaszkodott, ahogy elkezdte.
Tehát nem volt más választásom, mint hogy a buszról leugorva a végállomáson, rohantam, ahogyan csak tudtam.
Már a reptéri „vetkőztetőben” voltam, ahol tüzetesen megnézik nagyító alatt, hogy mit viszel, és a cipődbe esetleg mit építettél be előző éjszaka. Várom a vámkezelt csomagjaimat a szalagról, ám kiderült hogy a hátam mögötti szalagról vehetem le azokat. A fekete, bőr háti táskámat meg nem leltem. Ekkor derült ki számomra, hogy egy egyenruhás nőci keze rebben róla.
Megkért, hogy nyissam ki. És mint a nagy varázsló, előszedtem az adu ászomat, egy kis flakonban egy csodalöttyöt (homoktövis termését kipréseltem és vízzel összekevertem). A szokásos jelenetnél, hogy rögvest kidobja a szemétbe, én kikaptam a kezéből, és gyakorlatilag megittam az egészet.
- Drága, értékes italt nem dobunk ki! -, jelentettem ki határozottan, nem minden éllel a hangomban.
Megvetés csillant a finánc madár szemében. Nem tudta, hogy a késve érkezésem miatt voltam lemaradva egy lépéssel. Végre az ominózus indulást kijelző tábla alá jutottam, és egy mély levegőt vettem. Na, már minden rendben. -, gondoltam boldogan.
Ám valahogy csak nem értettem, miért nem lehet már a repülőgépet megcélozni, miközben a percek rohamléptekben haladtak előre az idő síkján. Ugyan furcsállottam, hogy miért nincs a megszokott, nagy tolongás körülöttem, bár úgy gondoltam, hogy mindenki épp akkor van vécén, vagy mit tudom én…
Egyszer csak valahonnan a realitás nyila lőtt fenékbe, és megvilágosodtam, mint Butha, mert felismertem a hatalmas önkelepcét! Megint elnéztem a dolgokat. De nagyon!
Most a szokásos sprint jelenet következett, amikor a hosszú, szűrke-fekete kockás selyem sálamat végig húztam a földön és természetesen a cuccaim összevissza repkedtek köröttem. Igen, ez az én formám.
Nem találtam a B3 kaput, mert az elbújt. Láttatok már ilyet? Elbújnak azok a kapuk, amik érdekesek lehetnek az életben. Végre felfedeztem egy ürgét a kihalt épületrészben, aki épp el akart előlem menekülni, amikor kiderült, hogy az utolsó perceket rúgom éppen. Oda telefonált a repülőgépre, hogy még várjanak a felszállással, mert egy ámokfutó, zilált külsejű némber utasuk is van az én személyemben.
Végre felvonszoltam a csomagjaimat és magam, amikor azt mondja a ducibb, ám kedves nőci, hogy a bőröndömet leviszik a gép gyomrába. Vegyem ki a fontosabb dolgokat belőle.
„Rendben” -, mondtam, és miközben a cipzárt elhúztam, sikerült a tenyerem szélét valamivel úgy felsértenem, hogy el kezdett ömleni a vérem. Szegény utaskísérő látta, hogy itt súlyos sérülés történt, és hozott nekem puha, fehér papírt, hogy a véremet valamivel fel tudjam itatni.
Na, most – ahogyan látjátok – kár volt elbíznom magam, amikor azt mondtam Lacinak, hogy ilyen frissnek már régen éreztem magamat, mint most. Ez a megállapításom akkorra már hiteltelennek tűnt.
Végre felszállt a gép, és én is rajta ültem:
Persze egy kicsit túldramatizáltam a dolgot, mert megint jó helyem volt a repülőgépen: elől, ahol kinyújthattam kecses lábaimat – mind a kettőt -, amilyen hosszan csak akartam. Még szunyókálhattam is.
Ám a busz pályaudvaron újabb szuper dolgokat éltem át. Baromi sokan voltak, egymás hegyén-hátán tolongtak az utasok, mindenki Londonba akart jutni a reptérről. Ám a buszok eltűntek. Állítólag az esős idő miatt nagyobb volt a nyüzsgés az autópályán és a városban. A buszok pedig szigorúan felszívódtak. Én ezt nem értem, miből gyártják azokat a járműveket?
Hol vannak a buszok?
Akárcsak nálunk, Budapesten… Otthon éreztem magamat megint.
Ám mindent átélünk, túlélünk egészen addig, míg be nem adjuk a kulcsot.
Jó éjszakát, kedves Gyerekek!
Az Álom Manók és társaik többi részét itt olvashatjátok el:
- részt itt olvashatjátok el Cuki Mukika alcímmel!
2. részt itt olvashatjátok el Mizu, Bébi, mizu? alcímmel!
3. részt itt olvashatjátok el A kis csontzabálók alcímmel!
4. részt itt olvashatjátok el Az eszes angolok alcímmel!
5. részt itt olvashatjátok el Mindenki tetszeni akar alcímmel!
6. részt itt olvashatjátok el Zacskó szőlőcukor alcímmel!
7. részt itt olvashatjátok el Lejöhet Morzsi a parkba játszani? alcímmel!
8. részt itt olvashatjátok el Tünci, mint minőségellenőr alcímmel!
9. részt itt olvashatjátok el Rózsákkal alcímmel!
10. részt itt olvashatjátok el Game over! alcímmel!
11. részt itt olvashatjátok el Mi pihentet többek között? alcímmel!
12. részt itt olvashatjátok el Habcsók szenvedély alcímmel!
13. részt itt olvashatjátok el A tökéletes tökéletlen alcímmel! 14. részt itt olvashatjátok el Vonulni tudni kell alcímmel!
15. részt itt olvashatjátok el (Kik a szószátyárok?) alcímmel!
16. részt itt olvashatod el (Don’t cry Baby, don’t cry!) alcímmel!
17. részt itt olvashatod el (Ki az öntörvényű?) alcímmel!
18. részt itt olvashatod el (Milyen is az ember?) alcímmel!
19. részt itt olvashatod el (A pöpec kis katicabogár) alcímmel!
20. részt itt olvashatod (Fejcserés támadás) alcímmel! 21. részt itt olvashatod (Kis muffurcka útnak indul) alcímmel!
22. részt itt olvashatod el (A kis mocsok telehold)
23. részt itt olvashatod el (A felemelő „gödör”)
24. részt itt olvashatjátok el (Szenvedélyem a szenvedélyeim)
25. részt itt olvashatjátok el (Milyen a sodró szerelem?)
26. részt itt olvashatjátok el (Bolhátlanítás vagy „Jé, már ennyi az idő?”)
27. részt itt olvashatjátok el (Freedom avagy „ott repül a kismadár”
28. részt itt olvashatjátok el („De szeretnék ventillátor lenni”)
29. részt itt olvashatjátok el (Semmi nem számít, ha Te is úgy gondolod!)
30. részt itt olvashatjátok el (Már pedig vannak boszorkányok!
31. részt itt olvashatjátok el (Angyalok vigyáznak ránk!)
32. részt itt olvashatjátok el (A zöld szemű szörny)
33. részt itt olvashatjátok el (Áldásom rátok)
34. részt itt olvashatjátok el (Gyenge pontjaim…)
35. részt itt olvashatjátok el (Valami nem stimmel)
36. részt itt olvashatjátok el (Lelkem egy kicsit bent reked…)
37. részt itt olvashatjátok el (Aki másnak vermet ás…)
Aztán gondoltam egyet:
az Álom Manó és társainak az elődje a SZÖSZI-NET. Igen, az elődje, de menet közben jöttem rá, hogy a Szöszi-NET – ha jól értelmezem saját magam – egy bizonyos témakörben születik meg, egy sztori köré gyűlve, míg az Álom Manó sorozat apró sziporkák felfűzéséből áll össze.
9. rész Emberi kapcsolatok és más egyéb
10. rész A fiatal halász is kiveti hálóját
11. rész Titkos szeglet az üzenetek között
12. rész Játszani a szavakkal…
13. rész Csak legyen már vége
14. rész A porszívás rejtelmei
15. rész Szöszi-net Húsvéti medvehagyma vadászat
16. részt Szöszi-net Reggeli cviki puszi Szöszi-net
17. részt Facebook leckék kezdőknek és haladóknak
18. részt Facebook leckék avagy Már megint mi van?
(MÉG MINDIG TARTOZOM NEKTEK A SZÖSZI-NET rendbehozásával!)
marasimo@gmail.com
Skype elérhetőség:
simon.mara2
És ha barangolni akarsz blogom lankáin,
Megváltozott a blog helyszíne https://simonmara.com
