Szöszi-NET (109.) Braille írás – vak hit!

Ha busszal jövök haza Pestről, lehetőleg elől szeretek ülni. Néha annyira, hogy majdnem a sofőr lábainál foglalok helyet. Csak tréfáltam! Szóval ennek köszönhetem, hogy megismerkedtem a 42 éves Krisztivel, aki határozott léptekkel szállt be a buszba, csomó cuccal felfegyverkezve.

A mozdulatain láttam, hogy célirányos hölgy. Tizenhárom évesen vesztette el örökre kapcsolatát a természetes fény észlelésével. Ahogy elhelyezte táskáit maga körül, elővette hatalmas braille könyvét, kiterítette ölében, és el kezdett olvasni. Ujjaival követte a végelláthatatlan sorokat, mintha egy soha véget nem érő tengeri utazáson venne részt.

Hogy mit mond a Wikipédia a Braille írással kapcsolatban, mindenféleképpen érdekes számomra, aki ilyen témával nem foglalkoztam soha. Kriszti látása bár sosem volt tökéletes, de azért sikeresen atletizált még így is. Az edzője egy árva szót sem szólt arról, hogy ha túlságosan megterheli a szervezetét az erős edzésekkel, a látása erősen megromolhat.

Így történt meg, hogy a tinédzser Kriszti egyszer csak már semmit nem érzékelt a külvilág mozgásából. S mindez azért következhetett be, mert az edzőjének egy volt fontos: Kriszta a versenyekről jó eredménnyel térjen haza.

Kriszta őrjöngött a fájdalomtól, amikor rá döbbent, hogy örök homály borul rá. Meg tudta volna ölni edzőjét. Viszont nem maradhatott ebben a kétségbeesett állapotban, hiszen tudjuk, az élet megy tovább.

Mindig is kíváncsi ember volt, így a könyvek bújása vált kedvenc időtöltésévé. Igen, most is egy hatalmas kiterjedésű braille könyv terült el az ölében, ahogy beszélgetünk.

  • Honnan jössz most éppen? -, kérdezem tőle, miután kiderült számomra, hogy egy értelmes, közlékeny emberrel jöttem össze.
  • Munkából megyek haza.
  • Hol dolgozol?
  • A braille írással foglalkozom, szerkesztő vagyok egy újságban. Van épp dolgom bőven. Még sok is -, legyintett kezével, mintha épp egy őszi legyet hessentett volna el az arca elől.
  • Van családod?
  • Igen, szüleimmel élek együtt. Őket látom el -, válaszolja az öntudatos Kriszta.
  • Úgy érted, hogy így, vakon látod el a szüleidet? -, értetlenkedem, hiszen én úgy gondolom, hogy ha valaki vak, inkább ő szorul segítségre.
  • Persze. – Szinte éreztem hangjában, megsértődött attól a feltételezéstől, hogy  ő képtelen ellátni idős embereket. – Sosem volt párom és gyerekem sem, de nem is hiányzik. Nem szeretném, ha valaki meghatározná lépteimet, megmondaná nekem, mit tehetek és mit nem.

Hümmögtem elismerően és közben arra gondoltam, hogy tessék, itt van ez a tagba szakadt nő, örök sötétségbe burkolózva. Érződik rajta, hogy tudja, mi a dolga a világban, megtalálta a helyét, egy percig sem gondolná, hogy feleslegesen lézeng, mások segítségére rászorulva.

Már épp nyílt volna a szám, hogy újabb kérdéssel ostromoljam neg új beszélgető partneremet, de sajnos leszállt. Örök emléket hagyott maga után, mert arra gondoltam, hány embernek lenne szüksége annyi lelkierőre, hogy újra tervezze életét, ha valami tragédia éri, mint az én beszélgető partneremnek anno? 

Ez a fotó ide kívánkozik a végére. A fotót Böjtös Sándor, Facebook ismerősömtől szereztem:

 

A Szöszi-NET sorozat kedvelőinek ajánlom, hogy ebben a KATEGÓRIÁBAN  is nézzenek körül bátran: https://simonmara.com/category/szosszenetek/

Ha barangolni akarsz a blogom lankáin, megteheted!

INSTAGRAM: simonmara54

(melyet ritkán látogatok)

 

 

Cikkajánló

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük