Szöszi-NET (115.) Az ellenség már az ágy alatt van – avagy váltani tudni kell!

Az ellenségnek valahol lennie kell – ebben még az elején megegyezhetünk. Lehet, hogy nem az ágy alatt, hanem a komód mélyén vagy bárhol van, de az biztos, lehetőleg ne bennünk lakozzon.

A minap sikerült az újonnan feltelepített Skype-on beszélnünk a bátyámmal. Érdekes módon most nem lehetett letéríteni tesómat a politikai vonalról, arról, hogy miért tart itt Magyarország – az őt körülvevő hatalmas nagy mocsár (pontosítok: Európa) egyik lápos országa -, ahol éppen tart. Az ő egojának a mentsvára a politizálás, ahol nem ismer pardont, és azt mondja: “legalább felnyitom a szemed és megérted az igazságot”.

Igen, most, hogy azon mélázok, miért is nem lehetett eltéríteni Kálmánt kedvenc vesszőparipájától, a politika kénköves bugyrától, homlokomra csaptam:

“Persze, Csaba fiának vesztesége hozta ki belőle a belseje legmélyebb rétegeiből feltörő monológját.” Tudta pedig, hogy én politika-mentes övezet vagyok, bár megvan a véleményem az egész politikai-harci művészetről, a nagy színjátszásról, a nagy vakításról, azonban ezzel nem akarok foglalkozni. Természetesen tisztában vagyok a közszereplők táborát képező vezetők törekvéseivel (párttól függetlenül), akiknek ugyanaz a céljuk: a pénz-hatalom-jólét, mások feletti uralalom megszerzése. Az “Isten adta nép” gyermekeinek felemelése csak gyenge képzelgés részünkről.

Az “ego a drámából táplálkozik” -, mondja Echart Tolle, és íme édes bátyám viselkedése ezt teljesen megerősíti, mert amikor elbúcsúztam a magából kikelt testvéremtől, és azon gondolkodtam, hogy mi ütött ebbe a tisztességben megőszült emberbe, rá kellett jönnöm, hogy a fiát ért, fentről irányított “baleset” hozta ki belőle ezt a viselkedést. Úgy járt, mint a szépen felállított kugli figurák, mikor egy jól irányzott gurítással az összes bábut eltalálták, és bezúzták őket a színfalak mögött.

Bátyus személyeket hibáztat a most kialakult nyomor miatt. Valószínűleg nem tett jót neki az sem, hogy a 44 éves fia is befuccsolt a vállalkozásával, aki három barátjával pár évvel ezelőtt egy virágzó vállalkozásba kezdett lelkesen. Napelemmel foglalkoztak. Évekig ment a szekér vidáman. Mint tudjátok azonban, a sok vállalkozás közül őket is utolérte a végzet: ha tovább folytatják tevékenységüket, nekik kellett volna fizetni azért, hogy éjjel-nappal dolgozhassanak. Képtelenek voltak a költségeket kitermelni. Nem volt más hátra, mint bedobták a gyeplőt a vágtató lovak közé.

Echart Tolle német származású kanadai író, szép, kövér történéseken keresztül tanulta meg élete folyamán: mindenkit egyetlen cél kell, hogy vezérelje, az ego bégjójától való teljes megszabadulás. Valóban (ezt már én mondom) több írásomban foglalkoztam ezzel a kérdéssel, hogy az emberek saját egojuk tökéletes rabjaként sínylődnek, mintha börtönbe zárnák magukat, és rideg cellájukba még csak egy kicsinyke kis napsugár sem süthet be. S miért is szenvednek egész életükben? Nem ismerték fel: az ellenség az ágy alatt van.

Én mondtam volna, hogy mi a fenének foglalkozik csupa baromira-negatív dolgokkal, amelyek fölött semmi rendelkezése nincs? Ez pont olyan viselkedés, mintha a szomszéd – aki tele van lével, csodálatos kerti kisgépekkel villog, a legmodernebb eszközökkel rendelkezik, és se szó, se beszéd, átmenne hozzá, és áthozná a kiskapa gépét a tehetős szomszédtól, mert neki arra van szüksége. Persze, tiszta képtelenség. Ha azonban mégis megpróbálná, iszonyú következményei lennének… (Mint tudjuk, a hasonlatok néha nagyon sántítanak és nem sok értelmük van, de nézzétek el ezt a kis kalandozásomat.)

Szóval továbbra is az a véleményem: ne foglalkozzunk olyan témával, ami nem a mi területünk, amely folyamatot nem tudjuk kedvezőbbé tenni, nincs fennhatóságunk, mert mi csak kis bábucskák vagyunk a nagy sakktáblán.

Elárultam volna neki pedig, hogy igen is vannak csodálatos pozitívumok – amelyek nem függenek a körülményektől -, de Kálmán nem hagyott szóhoz jutni.

Elmondtam volna neki, hogy aznap, amikor Lacival éppen jól kiveszekedtük magunkat reggel, amikor szokásomtól eltérően fél órával később ébredtem a rideg valóságra, elmentem a szokásos reggeli sétára, amelyet már legalább 35 éve folytatok minden áldott reggel. És megláttam a ködös tájat, a növényeket és a színes levelekből az esőcseppeket csavarni lehetett volna, hirtelen megnyugodott a lelkem. Miért? Mert a bölcs természet megmutatta nekem a helyes utat: nincs más dolgunk, mint a természettel bármilyen formában barátságot kötni akár csak öt percre is. Lelkünk a nyomás alól felszabadul, és az előttünk álló feladatok megoldása sokkal könnyebbé, magától érthetőbbé válik.

Ne hagyjuk magunkat az orrunknál fogva vezetni, azaz felhúzni magunkat mások által. Két példa erre: Lacival ülünk a kocsiban, ő vezet. És persze mások is autóban ülnek és közlekednek. Vannak olyanok, akik teljesen eszetlenül előznek vagy nem teszik ki az irányjelzőt. Ez a tény felbőszíti férjemet, és magából kikel, személyes sértésnek veszi:

  • Te marha, nem látsz a szemedtől? – üvölt ki a lehúzott ablakon át.
  • Miért idegesíted magad feleslegesen, ha úgyis tudod, hogy mennyi félnótás közlekedik? -, kérdezem. Ilyenkor tiszta ideg lesz a teremtés koronája.

Másik példa, amelyet személyemmel mutatok be: Amikor bevezették a covid miatt a különböző, idegtépő intézkedéseket, irtóra feszítette belsőmet a hülyeség kibontakozása. Ráadásul a cím-változtatást – amelyet a ráckevei önkormányzat találta ki, tehát az ő agyszüleményük volt, éppen akkor akartam elintézni, ami kb. 5 percbe tellett volna egyébként. Ám nem lehetett bemenni az ügyintézőhöz, csak ha kérünk egy időpontot. Irtó ideges lettem – tehát képtelen voltam uralkodni magamon. El kezdtem üvölteni:

  • Mégis mit gondolnak? Az ember el akar intézni egy egyszerű dolgot, amit ráadásul önök találtak ki, és egy csomó, felesleges ügyintézés közepén találom magamat? Személyesen nem lehet időpontot kérni, csak telefonon, amelyet nem is vesznek fel! Miért nem vezetik már rá a számítógépes kimutatásukra azt az átkozott új házszámot? – Összefutottak az alkalmazottak, és erősen azon gondolkodtak, hogy hívják-e a biztonsági őrt. Igen, nem voltam a helyzet magaslatán – szokták mondani.

Miért? Mert akkor még erősen megviselt a nálunk és a világ sok-sok országában észlelhető, ugyanazon sztereotípia, amely letaglózta a normálisan gondolkodó embereket, így jó magamat is. Persze azóta már megtanultam a leckét: tőlem azt csinálnak, amit akarnak, én meg azt gondolok, amit akarok.

Nem kell ide sanax meg mit tudom én milyen nyugtató, csak arra kell törekedni, hogy minél inkább messze kerüljünk a hamis városi futkosástól, tülekedéstől, hangoskodástól, felcsattanásoktól, és energiánkat fordítsuk befelé, amely határtalan, kimeríthetetlen kincsestár. A megoldás kulcsa a kezünkben van. Ekkor elcsodálkozunk azon a tényen: nem izgat már annyira a ténylegesen megtörtént esemény, amely nem fantazmagória, minket ért – és még talán a szegény a szomszédot -, ám mégis más szemszögből nézzük.

Miért nem látta meg Kálmán például azt az előnyt, hogy Csaba – bátyám fia – mennyivel jobban értékelte ki az események lényegét. Nem siránkozott, hanem a megváltozott körülményekhez idomult. Ipari alpinista tanfolyamot végez, élete 180 fokos fordulatot vesz, mint már néhányszor tette korábban, egészen más területen folytatja tevékenységét.

Nem állhatunk le életünk bármelyik eseményénél, mint amikor elmegyünk a temetőbe, és a sír mellett leguggolunk, és úgy is maradunk guggolva.

Mivel utálok nyomingerként elbúcsúzni tőletek, így elárulhatom nektek, hogy végre – harmadszori nekifutásra – felfedeztük valóban a Csepeli-sziget legdélibb csücskét. A beköszöntő kép erről tanúskodik. Amikor férjemmel kérdezgettük másoktól, hogy vajon tudják-e, merre találjuk ezt az ominózus helyet, igazából senkinek nem volt fogalma erről.

Ekkor még azt hittük, hogy jó nyomon vagyunk, és rátaláltunk a Csepel-sziget legdélibb csücskére, de persze nem:

Viszont szent igaz: ne add fel soha! Itt már valóban a sziget legdélibb csücskét csodálhattuk meg:

A Szöszi-NET sorozat kedvelőinek ajánlom, hogy ebben a KATEGÓRIÁBAN  is nézzenek körül bátran: https://simonmara.com/category/szosszenetek/

Ha barangolni akarsz a blogom lankáin, megteheted!

INSTAGRAM: simonmara54

(melyet ritkán látogatok)

Cikkajánló

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük