Reality Manók és társai (1.) Az elsüllyedt hajó

Mint tudjátok, van egy sorozatom, az Álom Manók és társai, amelynek a legutolsó része az  (138.) A mosoly is hiánycikk? Ez a sorozat arra jó, hogy fantáziánkat csiszoljuk, lelkünket egy kicsit kitegyük a napra sütkérezni és feltölteni.

Az évek folyamán rájöttem, hogy kell egy időnként felbukkanó Reality (valóság) Manók sorozat is, amelybe azokat a fotókat teszem be, amelyek a valóságot tükrözik. Sajnálom ezeket a valóság darabokat csak úgy eldobni. Másrészt párhuzamosan több valóság történet is fut egymástól – látszatra – függetlenül…

Fel kell fedezni a párhuzamos világokat, mert ha nem tesszük meg, lehet, hogy valamelyik, amelyikre csak fittyet hányunk azzal a felkiáltással: “ez nem nekünk szól”, úgy befűt nekünk, hogy akkor már késő lesz, amikorra végre nagy nehezen felébredünk az igazságra.

Most újabb fejtörésen kell keresztül vergölődnöm, mert elmaradásban vagyok magammal szemben. A probléma pedig az, hogy melyik témát részesítsem előnyben. Oké, “megbeszéltük”: a köd. Ez a ködösítés amúgy is nagy divattá vált az elmúlt két évben, szinte reneszánszát éli meg az ember a körbe-karikába, ugyanoda visszafordulós problémák elmaszatolásának, ködösítésének.

Nézzük, én hogy ködösítek? Vannak, akik módszeresen irtják a növényeket, vannak, akik a kis kezdeményezéseket közvetlenül a víz partján is védik. Ez utóbbit nagyra értékelem. 

 

 

Apropó: fakivágás. A minap Terike felfedezte, hogy kedvenc fáinkat – két eperfát és több, igaz elég satnya, akácfát – tövestül kivágtak a parasztok (gazdák), amelyeket annyi nehézség árán próbáltunk életre kelteni. Tiszta röhej, hosszú évtizedekig ott csúfkodtak közvetlenül a termő földek mellett. A kutyát sem érdekelte. Most, hogy igen csak megdolgoztunk azért, hogy a fák ismét levegőhöz jussanak, most már ideje volt kivágni azokat… Ebben a blogomban írtam erről: Simonék félrebeszélnek (99.) Ha a fák futni tudnának.

 

 

A Kerekzátony-sziget csücskében egy német család él abszolút “egyeduralkodóként”. Egyszer szívesen meglátogatnám őket, mert biztos sok érdekes dolgot tapasztalnék ott. 

 

 

 

Ez még mindig a sziget csücskének a skubizása:

 

 

Ez a fotó a Kelet-Európai országok dolgos embereit mintázza, akik reggeltől estig tevékenykednek. Mindenféle szerszám megtalálható udvarukban, a fészerben, mert önellátónak, kreatívnak kellett és kell lenniük, hogy talpon tudjanak maradni. Minden tiszteletem az övéké és őseiké!

 

 

Ha már itt vagyunk, ennél a témánál, eszembe jutott a két kisöreg, akikkel hosszú éveken keresztül találkoztunk mindig, főleg piacnapokon: szerdán és szombaton Ráckeve belvárosában. Ők egy háztartásban éltek már hosszú évek óta, na, és persze az elmaradhatatlan macskák.

Húzták maguk után a kerekes bevásárló táskájukat, és láttam, hogy a macskáiknak mindig vettek kaját. Nem lehetett őket összetéveszteni senkivel sem. Emlékszem, egyszer adtunk nekik dzsekit, meleg cuccokat, jókat. Különösebben nem villanyozódtak fel ezektől. Később rájöttem, közömbösségük abból adódott, hogy nem érdekelték ténylegesen, mit viselnek magukon. Annyira nem, hogy a téli sapka, meleg dzseki még májusban is rajtuk volt a legnagyobb hőség ellenére is. Ők mást tartottak fontosnak.

Ám karácsony előtti napon csak az egyiküket láttuk, mert a jó barát elköltözött az örök hómezőkre. Ha találkozom az egyetlen túlélővel, mindig összeszorul a szívem, mert tudom, mit jelenthet neki egyedül maradni.

 

 

Valahogy mindig hittem és hiszek abban, hogy amit kérünk, azt előbb-utóbb megkapjuk. Kérjetek és megadatik… Egy aktuális példa: sokszor kértem az Atya Úr Istent, hogy Artúrt hadd vihessem el sétálni, de a gazdája kerek-perec, mindenféle mondvacsinált magyarázattal utamat állta. Többször próbáltam jobb belátásra bírni a gazdát mind hiába. Tehát a kutyának nem volt jó dolga, állandó büntetésben élt. Ebben a blogban – címe: Requiem egy kutyáért! – írtam erről a témáról. Sokat agyaltam, hogyan lehetne mégis szabad – akár csak rövid időre is – ez az okos, intelligens kutya.

 

 

Gyakorlatilag teljesen megoldatlan kérdés volt ez számomra, mire megláttam, hogy több ízben Artúr valahogy kimászott a kerítésükön, és szépen elbattyogott hozzánk, majd megállt a kapunk előtt.

Ahogy észrevettem koszos-fehér bundáját, gyorsan kaptam magam, és a kutyáimmal közösen megsétáltattam Artúrt, majd szép lassan haza vittem, és betoltam a kertkapujukon. Láttam a kutyán, hogy ettől a sétától megnyugodott, jól esett neki. Ez többször megismétlődött. Már a gazdái is tudták, de hála Istennek nem vont maga után semmiféle retorziót. Ám szilveszter előtti napon megkérdeztem a gazdaasszonyt:

  • Mi van Artúrral? Mostanában nem láttam.
  • Már három hete nem jött haza. Elment meghalni.
  • Oh! Ugyanaz történt, mint az én kutyámmal, Csöpivel.

“Legalább úgy halt meg, hogy előtte szabad lehetett” -, gondoltam magamban boldogan. Igen, Istenünk meghallgat, csak várjunk türelemmel.

 

Az ÁLOM MANÓK ÉS TÁRSAIK sorozat további részeit ez a link tartalmazza:

https://simonmara.com/category/alom-manok-es-tarsai/

Ha barangolni akarsz a blogom lankáin, megteheted!

INSTAGRAM: simonmara54

(melyet ritkán látogatok)

 

Cikkajánló

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük