Eldugott gyöngyszemek (42.) Vihar pusztított

Egyeseket nagyon megpróbál az Isten. A Eldugott gyöngyszemek (1.) Szomorú szemű fiú blogomat kénytelen vagyok kibővíteni egy újabb, sokkoló történettel.

(Egyébként január óta, amióta „összefutottunk” az interneten Róberttel, beszélgetünk egymással, és tudom, hogy milyen nagy szorgalommal dolgoztak testvérével és édesanyjával a konyhakertben, hogy a kevéske, nyomorúságosan megszerzett pénzüket jobban be tudják osztani.)

Az alábbi megrázó levél – kisebb átalakításokkal – a június 27-i vihar által okozott károkról számol be:

„Csókolom. Hogy tetszenek lenni?

Őszintén remélem, hogy arrafelé semmi baj nem volt, mert minket nem kímélt a hatalmas vihar, amely majdnem levitte a teljes tetőt, s nem sok hiányzott ahhoz, hogy ránk omoljon. A hatalmas orkánszerű széllökés kidöntötte a házunk előtti fát, és nem sokon múlott, hogy beszakítsa a tetőnket is. Rengeteg cserepet levitt a szél, beázott a ház, az ablakunk, ami már alapból be volt törve, most teljesen kitörött és így rengeteg víz befolyt.

A házunk hátsó oldalán levő palák nagy részét levitte a vihar, a kerítésben is károk keletkeztek. Nagyon féltünk, és egymást átölelve sírtunk, vártuk, hogy végre vége legyen ennek a pokolnak.

A házon nincs biztosítás és semmi pénzünk megcsináltatni. Nagyon félünk, hogy legközelebb ránk omlik teljesen. Nem tudom hová mennénk akkor, ha teljesen hontalanokká válnánk…

Sosem felejtem el, ahogy kiszaladtunk az udvarra, nehogy ránk omoljon a ház. Anyukám csak sírt és sírt, mi pedig vele együtt sírtunk. A kertből szinte alig maradt valami, mindent tönkretett a vihar.

Nagyon szépen kérem, könyörgöm, ne tessék haragudni, hogy megkérdezem, de kérem szépen, nem tetszene tudni segíteni valamennyivel? Kimondhatatlan nagy segítség lenne bármilyen kevés is.

Miközben ezt írom, megint elkezdtem sírni, az életben nem kívánom senkinek azt, amit átéltünk, nem értem, miért történik velünk mindez. Miért? Ilyen senkivel nem szabadna, hogy történjen. Rengeteg sok munkát fektettünk abba a kertbe, nagyon nagyon sok munkánk. 

…a házzal is mi lesz, nem tudom. Anyukám vigasztalhatatlanul szomorú. Teljes szívemből remélem, hogy ott nem volt semmi baj és teljes szívemből remélem, hogy nem tetszik rám haragudni, hogy segítséget kértem, de nincs kihez forduljunk.

Tele vagyunk szomorúsággal, és nem értjük, miért történnek ilyen borzalmas dolgok. Még egyszer őszintén teljes szívemből bocsánatot kérek, ha megbántottam, hogy segítséget kértem, de most nagyobb szükségünk lenne a segítségre, mint valaha.”

Azt hiszem, ennyi elég ahhoz, hogy az ember azon gondolkodjon, miképpen tudna segíteni ennek a peches családnak. Nekem van tippem erre.