Amikor beültem az orvosi székbe, magamra tettem egy olyan napszemüveget, amit inkább motorosok használnak, amely félkör ívben rásimul az ember arcára, szem tájékon. Erre a szemüvegre azért volt szükségem, hogy védekezni tudjak a vallató lámpaként működő világítás ellen, ami pont szembe világított. Ettől úgy néztem ki, mint egy motorizált egér, akiből elloptak egy fontos rugót. Pláne, amikor ki kellett tátanom a számat, és teljesen úgy maradtam. A fájdalom képévé zsugorodva.
Még mielőtt megkaptam volna az injekciókat – ettől és a végén, a varrástól „fosok” a legjobban egyébként -, a folyosón arra gondoltam, hogy akármi történik is, ha emberek milliói halnak meg éhen ezekben a percekben, ha kitör az Etna, szóval, bármi… Eltelik az az egy óra. Ugyanis bő egy órába telik, hogy az Átváltoztassuk műsor alanyának kényes pozícióját teljes plánban kiélvezhessem.
És milyen igazam volt. Mert egy nagyobb fájdalom projekt előtt az ember annyira nem hiszi el, hogy vele történik mindaz a várható szörnyűség, hogy gyakorlatilag egy idő vákuumba kerül. Persze lehet, hogy ez csak dőre képzelgés.
Doktor úr és az életre való asszisztense elemükben voltak, mint mindig. Fogó, kalapács – mit tudom én, milyen eszközök kerültek elő, nem volt kibúvó. Nem mondhattam az, hogy
- Bocs! Rossz ajtón jöttem be. – Csak egy vígasztalt engem, hogy ez a szerda (2018. 04.25.) már az utolsó nagy beavatkozás napja.
Azon kívül, hogy néha a fulladásos halál kerülgetett, végül is semmi különösebb nem történt műtét közben. „Se nyelni, se köpni” – ezt a mondást a jövőbe látó elődeink találhatták ki, pedig akkor még fogászati implantátumokat nem is találtak fel! Hoppá!
Amikor a drága doktor úr – aki irigylésre méltóan élvezi munkáját – azt mondta nekem:
- Becsukhatja már a száját! -, egy kicsit meg kellett erőltetnem magam, hogy sikerüljön.
Valószínűleg bizonyos foglalkozásbelieknek ez a „nagyra nyissa a száját” sokkal frappánsabban megy, mint nekem. (Most aztán törhetitek a fejeteket, hogy kikre is gondoltam valójában! hi-hi-hi!) Bár nagy szám szokott lenni, de csak átvitt értelemben, és ha látom a értelmét.
Szóval sikerrel jártam, ami nem volt nehéz, hogy szerencsémre kiváló orvost ismerhettem meg dr. Fódi András személyében. Na, és az asszisztens hölgyek? Mindegyik külön-külön és együtt véve is igazi, profi csapatot alkotott.
1. rész (Amikor én még kislány voltam)
2. rész (Az olcsóbb a drágább?)
3. rész (Szökésben a rabok)
4. rész (Oregano olaj – mint antibiotikum)
5. rész (Bocs, rossz ajtón jöttem be!)
marasimo@gmail.com
Ha barangolni akarsz a blogom lankáin, megteheted!
