Szöszi-NET (52.) Szemét egy sztori!

Akárhogy is nézem, ősi szemétszedő nemzetségből származom, mert már gyerekkoromban azt kellett tapasztalnom, hogy nem szabad szemetelni. Milyen sanyarú gyermekkor!

Csoda, hogy túléltem valahogyan. Édesanyámtól azt láttam, hogy ha elmentünk kirándulni, mi szedtük fel mások után a szemetet.

Viccet félretéve, nekem ez egy teljesen normális állapot, hogy a saját szemetemmel nem akarom kiszúrni a másik szemét. Ám, ez néhányunknak nem is jut az eszébe.

Látjátok “szemtükkel, mik vagy muk” a beköszöntő fotón? Igen elérkeztünk a tett színhelyére.

Jól látjátok, szemét, szemét hátán.

STÉG-SZEMÉTTT

Idén talán már a negyedik eset, amikor arra riadok fel, hogy az egyik, Duna-part felöli “nyomortanya” szemetét szemembe fújja a szél. Főleg akkor tapasztalom, amikor éppen megyek hazafelé Terikétől a délelőtti kávézásból.

“Nem jól van ez!” Nevezzük Janinak a szóban forgó illetőt, de lehetne Benő is. Mindegy! Janiéknak az a jó szokásuk, hogy egy kicsit elidőznek a kunyhójukban pár napot, majd átteszik a székhelyüket valami másik nyomortanyára. S távozásuk előtt több nejlon zacskóba kötve kiteszik az utcára a többnyire háztartási hulladékukat, amivel nem is lenne semmi probléma…

Ám a kóbor ebek számon tartják Janiék érkezését, de még inkább a távozásukat… 

A többit már el lehet képzelni! És mindig ilyenkor támad fel a szél! Ez törvény, Janiék szelet aratnak, szemetet hagynak maguk után. S mivel genetikailag szemétellenes vagyok, nem tudom elnézni, hogy a szél felkapja a különböző nejlon zacskókat, papír fecniket, mindenféle gusztustalanságot, és nem várom meg, hogy az egész környéket ellepje a mocsok.

S miután a Terikééknél elköltött, idilli kávézás után a drámai valóság hókán csapott, elöntött a vak keserűség.

Ezen a fotón még mit sem sejtve szemléltem Pali és a segítőkész barátja, Laci stégfelújítási munkálatait:

STÉG STÉGJAVÍTÁS

Egészen az utolsó esetig mindig felszedtem a szemetet, és elvittem máshová, biztonságosabb helyre, ahonnan a kukások aztán a gyűjtő helyre szállították a többi szeméttel együtt. De mostanra betelt a pohár. Meddig szedem én magányos farkasként a szemetet ezen szegényháziak után?

Mert amikor megérkeznek, nem tartom számon őket, hiszen van én nekem más dolgom is, hogy azt skubizzam, ki, mit csinál. Soha nem leskelődtem senki után. S mire észbe kapok, hogy szólni kellene nekik, ne tegyék ki sima nejlon zacskókba az élelmiszer maradványokat, addigra a föld elnyeli őket.

Fél órán keresztül szedtem a szemetet, mert a kutyák és a szél megtette a magáét. Legszívesebben egyenként dobtam volna vissza a szépen rendben tartott portájukra a saját szemetüket. Jó le(h)ány voltam azonban, mert zacskókba összegyűjtöttem ezeket a gusztustalanságokat, és úgy, összegyűjtve dobtam vissza a feladóhoz.

Felnőtt emberekről beszélek, nem tinédzserekről, akik nem tudják, mi is történik az ő szemetes zacskóikkal, ha kiteszik az utcára. Láthatjátok, nem csóré nyugdíjasokról beszélek. Nincs nekik is kukájuk? Ha nincs akkor legyen!

 

A Szöszi-NET sorozat kedvelőinek ajánlom, hogy ebben a KATEGÓRIÁBAN  is nézzenek körül bátran: https://simonmara.com/category/szosszenetek/

Ha barangolni akarsz a blogom lankáin, megteheted!

INSTAGRAM: simonmara54

(melyet ritkán látogatok)

Cikkajánló

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük