Ezt tényleg nem gondoltam volna. Épp a napokban két barátomban csalódtam. Szinte egy időben!
Mindkettőről kiderült, hogy kőkeményen önző szemétládák. Én lájkolom és aranyos kis kommentekkel fűszerezem a megosztásaikat. És ők következetesen csak lájkolnak, és kész. Ennyi a tevékenységük. Ez végül is nem jó hír! Annyira nem jó hír, hogy ez a tudat teljesen le is taglózott, és úgy éreztem, semmi értelme, hogy a Facebookon fent legyek.
Ezt az állapotot úgy tudnám leírni, mint amikor az ember néz egy filmet, és egyszer csak üres kockákat lát a filmvásznon. Néha kezek, lábak dobálóznak, villóznak össze-vissza. Tehát feltételezed, hogy a filmnek még nincs vége, de akkor is érthetetlen.
Pontosan ilyen káosz terített be. Üresség, a csalódás üressége tölti meg mély értelmű jelentésével minden üregemet. Csak azt ne kérdezzétek meg, hogy mi az a mély értelmű jelentés. A válaszomra még alszom egyet. Vagy kettőt…
Tudom, ez az állapot csak egy darabig fog eltartani. Persze nem tudom, meddig tart az „egy darabig”. Csak maximum lájkolni fogok, azt is igen lájtosan. Akik eddig is normálisak voltak, azoknál még szép képekkel, gifekkel is fogom emelni a megosztásuk színvonalát. Ám a többiekét…
Hát, magas ívben leszarom.
Mindebből láthatjátok, fantasztikusan jó hangulatban vagyok éppen. Hogy ez a „jó hangulat” meddig tart?
Mit tudom én?
Itt hívom fel figyelmeteket egy blogomra – nem mintha még legalább tízre nem tudnám -, amiben ecsetelem, „hogyan szeressük magunkat”.
Meg vagyok győződve arról, hogy elsősorban magunkkal kell szövetségre lépni!
A Szöszi-NET sorozat kedvelőinek ajánlom, hogy ebben a KATEGÓRIÁBAN is nézzenek körül bátran: https://simonmara.com/category/szosszenetek/
Ha barangolni akarsz a blogom lankáin, megteheted!
INSTAGRAM: simonmara54
(melyet ritkán látogatok)
