Kitiltott személy (7.) Sok lúd disznót győz!

Rendes volt a Facebook,

meg is lepett rendességével. Hétfőn reggel 9-kor (2015. szeptember 28-án), amikor fel akartam menni az oldalamra, láttam, hogy le vagyok tiltva. Bár most konkretizálták a problémát. Nem általánosságokban, rébuszokban beszéltek.
Ez a kép volt a felháborodás tárgya:

Már megint döntenem kellett. Legalább fél órát rágódtam, és azt mondtam, nem húzom ki a gyufát, mert az emberi hülyeségnél nincs mélyebb kút. Tehát a fantáziátokra bízom, hogy elképzeljétek a fotót.

Valakinek nem tetszett, és bejelentette a Facebook-nak, hogy sérti a szépérzékét. Gondolom.

Mit is látunk azonban a képen? Skubizzuk meg lelki szemeinkkel közelebbről. Egy jó testű, meztelen krapek szárnyakat bont, gyakorlatilag a cápa fölött pár centivel, lógó farokkal “szárnyal”. A cirkálója lefelé lóg, hiszen ismeri a Newton törvényét. Ebben nincs semmi.

Bár egy szemernyi humor, egy egészen picike mégis csak ott bujkál. Mert a tátott szájú, rusnya cápa tényleg bezavarna mindenkinek, miközben például hajótöröttként az életéért küzd a nyílt tengeren. És akkora felhajtó erőt okozna, hogy az illető képes legyen felugrani, és a tátott szájú cápát így, a magas régióban elkerülni.

Ugye, hogy semmi realitás nincs benne? Ha nincs ebben semmi realitás, akkor mégis mi az, amitől az illető úgy döntött, hogy ezt aztán jelenteni kell? Szeméremsértést követtem el? Hazudtam azzal, hogy a meztelen férfinak még a f@rka is látható abban az esetben, ha ilyen magaslati pozitúrát foglalna el? Nem! Lehetséges ez a szituáció? Nem! Hát akkor mi a fészkes probléma sérti annak a valakinek a fehéren bimbózó lelkét?

A XXI. században megrontom az ifjúságot? Ők nem tudják – ha fiatal hölgyekről beszélünk -, hogy a fiúknak is van nemi szervük, de nem zsebi baba jelleggel?

Dehát ez skandallum! Ezt egyszerűen nem lehet kibírni! Tizennégy éves korukban már tudják tapasztalatból, hogy mi a szex. Sőt, már előtte mindent tudnak. Erről gondoskodik az internet, a média stb., stb.

És miattam romlásnak indulnak a fiatalok, e miatt a kép miatt. Humor egy szál sincs benne.

De azért “véletlen egybeesés” volt az is, hogy vasárnap délután megkérdeztem egy ismerősömet, hogy van. Pontosan ezt kérdeztem (két szavas kérdőmondat volt). Amikor elküldtem ezt a hosszú üzenetet, eszembe jutott, hogy fél évvel ezelőtt is megkérdeztem, hogy mizujs, és akkor sem válaszolt. Mindig reménykedem abban azonban, hogy az csak egy múló rosszullét volt részéről, és már közlékenységtől fűtve azt írja legalább: “Kösz, minden rendben. Jó estét kívánok.” Vagy ehhez hasonlót. Jó, tudom, sokat várok el másoktól.

Ferivel úgy találkoztam, hogy egy-két évvel ezelőtt szólt nekem egy ismerősöm: Feri egy felnőtteknek szóló társas összejövetelt szervez – utólag teszem hozzá: merev játékszabályokkal keretezve. Úgy éreztem magam, mint amikor úttörőként egy táborban voltam, csak hát a mókusok már ehhez kicsit megereszkedtek.

Tehát Feri megint nem válaszolt. Én nem tehetek arról, hogy merev szabályok között nem lehet “játszani”, ezt az érzést, hogy “játszani”, nem lehet erőltetni, mint ahogy a szerelmet is hiába keressük. Vagy jön, vagy nem. Vagy szeretnek bennünket, vagy nem.

Felmentem ennek a Ferinek a Facebook oldalára, és igazam volt. Semmitmondó, üres, jellegtelen megosztások, száraz, torokkaparó, kóró jellegű írások. Én erről nem tehetek, hogy az emberek nem szeretik a sivatagi aszalt teve szart.

Értékes barátságomat ajánlottam volna fel, lehet, hogy szövetségre léptem volna, ha az egójából – csak egy – kicsit enged. Ám a lufi ego, mint sok férfinak ez a saját csapdája, iszonyúan jól működik. Az egó felfújódik, mint egy hatalmas luftballon, és attól már semmit és senkit nem lát. A lehetőséget sem látja természetesen.

Inkább bemártott a Facebook-nál. Végül is  valamit kellett neki is lépnie! Nem? Az irigység nagy mozgató rugó. Ám érdekes módon a Facebook már mérlegel. Hoppá! Hoppá! Ránéztek a képre, előbb könnyesre röhögték magukat, aztán kitörölgették az önkéntelen nevetés könnyeit a szemük sarkából, majd azt mondták hangosan:

– Ez a Simon Mara jó fej. Nézzétek meg, milyen színes dolgokat, mulattatóakat tesz ki. Lehet látni, arra törekszik, hogy ne uszítsa egymásnak az embereket, békés dolgokra készteti az ismerőseit, barátait. Blogjaival lazítja a lelki görcsöt, viszont Ferinek is legyen igaza.

Így aztán egy általam kiposztolt fotót, az egyik londoni fotómat likvidálták, amit én készítettem saját kezűleg. És 24 órán belül nem lehet posztolni. Kemény ügy. De hamar rájöttem, hogy az is posztolásnak számít, ha valakinek meg akarom köszönni, hogy az Életvonalamra kitett egy kedves gift-et, és egy tündéri képpel akarom nyugtázni. Abban a pillanatban, a csuda vigye el, már ott volt, hogy azt a képet letiltják. Gyorsan kikapcsoltam a Facebook-ot.

Egy biztos, Ferit úgy lekapcsolom a holnapi nappal, mint azokat, akik meg próbáltak többet kisajtolni belőlem, mint amit én jó kedvvel és önként adtam volna nekik. Hát álljon már meg a menet, mert töke van a menyasszonynak. Látjátok, már megint helyben vagyunk!

Az eddigi kitiltások sora itt olvasható el:

1. részt Nem hittem volna itt olvashatod el!

A 2. részt Nem megyek haza itt olvasható el!

A 3. részt Mara, maga normális? itt olvasható el!

A 4. részt Mara a szénakazalban itt olvashatod el!

Az 5. részt Hurrá, akkor nyaralunk! itt olvashatod el!

A 6. részt A csatorna nem létezik itt olvashatod el!

Simon Mara

marasimo@gmail.com

Skype elérhetőség:

simon.mara2

Ha barangolni akarsz a blogom lankáin, tedd! S utána tedd a kezedet a szívedre…

Cikkajánló

Vélemény, hozzászólás?